Lelkes Gábor - Tóth Károly (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2005 (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)

1. Válogatott tanulmányok és adatok a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonakozólag

Vonzáskörzetek és határok a magyar-szlovák határ mentén 125 3. táblázat. A magyarigazolvány-igénylés alakulása évek és országok szerint 2002 2003 2004 2005 E magyar anyanyelvűek (fő) % Románia 340 250 80 844 75 139 15 248 511 481 1 431 093 35,74 Ukraina 96 812 15 206 8 535 8 406 128 959 158 729 81,24 Szerbia és Montenegró 91 793 11 273 4 738 3 328 111 132 284 205 39,10 Szlovákia 58 374 27 073 12 156 8 444 106 047 572 929 18,51 Horvátország 4 759 1 386 642 143 6 930 11 310 61,27 Szlovénia 1498 277 224 268 2 267 6 498 34,89 E 595 488 138 062 103 438 37 842 866 816 2 464 764 35,17 Forrás: Szarka 2005. Ha egy ország geopolitikai önképét elsősorban a többségi nemzet határozza meg már súlyánál fogva is, befolyásolhatják ezt az ott lévő más nyelvű, más identitású népek, mint például Szlovákiában a magyarok. Nehezíti azonban a magyarok geopolitikai/re­­gionális önképének kialakulását az a tény, hogy nem egy régió, vagy meghatározott, regionális tudattal rendelkező tájegység, tájegységek elszakítása történt meg a hatá­rok megváltoztatásakor, hanem mind közigazgatási, mind gazdasági, mind néprajzi stb. értelemben vett sokféleség széleinek elszakítása. Erre legjobb példa, hogy a hely­ben lakók magukat zempléninek, abaújinak, gömörinek, nógrádinak, palócnak stb. ne­vezték, miközben az illető kis tájhoz tartozók többi része Magyarországon maradt. Az önelnevezésnek vannak olyan fajáti is, amikor önmagukat fogalommá vált városnév­vel illették, mint Márai Sándor a kassaiakat. A sokféle, tagolt magyar nemzetiségű népcsoport az elnyomás évtizedei alatt nem volt képes arra, hogy ezen a déli, hosszú földrajzi sávban kialakíthassa Cseh/Szlovákián belül saját, mind a szlovákoktól, mind a magyarországiaktól eltérő, de őket magukat összeforrasztó önazonosságát. A töredezett szlovákiai magyar identitástudat miatt is inkább van lehetőség arra, hogy a határ mentén helyi, táji együttműködések éledjenek újjá. Ennek jelei látszód­­nak a Duna két partján élők, illetve az Ipolytól a Hernádig élők, a palócok eltérő típu­sú együttműködésében, illetve a zempléni magyarok találkozásaiban. Ha csak ennyi hozadéka lenne az európai csatlakozásnak, hogy a kis tájak megint egymásra talál­hatnának, már akkor elérte célját az uniós eszme. Ha az előző fejezetekben az állam által szervezett, azaz szándékolt regionalizálás­­ról volt szó, most említsük meg, hogy a szerves, alulról jövő regionalizálódásnak van nyelvi formája is, amikor nyelvi-nemzetiségi alapon jönnek létre régiók. Erre európai példának kínálkozik az olaszországi Dél-Tirol (Süd-Tirol/Alto-Adidge), Aosta Völgy (Val d’Aosta), Friuli-Venezia Giulia, Szardínia, vagy a spanyolországi Katalónia (Catalunya), Baszkföld (Vascongadas), Galícia, a finnországi Aland-szigetek autonóm tartományai (Kocsis K. 2002). Az etnikai régiók kérdése először a szlovák nacionalisták részéről merült fel 1861- ben, amikor - a szerb és a román törekvések mellett - a Turócszentmártonban meg­fogalmazott memorandum A felső-magyarországi szlávok (szlovákok) nemzeti gyűlésé­nek kívánságai felsorolta azokat a megyéket, amelyeken belül szlovák nyelvi kizáróla­gosságot szerettek volna elérni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom