Lelkes Gábor - Tóth Károly (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Szlovákiában 2005 (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
1. Válogatott tanulmányok és adatok a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonakozólag
Vonzáskörzetek és határok a magyar-szlovák határ mentén 115 A német önarcképet uralta a felsőbbrendűségi érzés, a vereségek és területveszteségek elismerésének tagadása. A második világháború után a németek erkölcsi fölényben érezték magukat, mert ők a demokratikus nyugati országokhoz tartoztak és az életszfnvonaluk többszörese lett a lengyelekének, akik pedig egy barbár hódító rabigájában görnyedtek a legcsekélyebb függetlenség nélkül. Ezzel szemben állt a lengyelek elképzelése önmagukról. Ők az örök ártatlan nép, akik mindig áldozatok, mert őket a gonosz külső hatalmak elnyomják. Éppen hogy megszabadultak a keleti hódítótól, máris itt vannak a nyugati gyarmatosítók. A sztereotípiákhoz pozitív képek is tartoznak, mert a lengyelek csodálják a német hatékonyságot, filozófiát, kultúrát, a németek viszont elismerik, csodálják a lengyel művészetet, a hősi történelmi hagyományokat, a szabadságért vívott ismételt küzdelmeiket 1848-tól 1980-ig. Az 1991-es barátsági szerződés óta törekednek a kölcsönös kapcsolatok fejlesztésével támogatni az előítéletek csökkenését. A találkozók, fesztiválok, diákcserék tapasztalata azonban az, hogy az érdeklődésben erős aszimmetria van. A németek, különösen a fiatalok elsősorban Franciaországba akarnak menni, nem Lengyelországba. A lengyelek részéről viszont nagy az érdeklődés. A hajdani német területekről szóló szociológiai, néprajzi és történeti munkákban vitatták a német kisebbségnek még a létezését is, akárcsak 80-90 évvel ezelőtt a németek vitatták a lengyelek létezését ugyanitt. Elnémetesített szlávokról beszéltek. Sziléziában, ahol a német kisebbségi mozgalom a legjelentősebb, sokféle etnikai kultúra él együtt. Emiatt csak ritka alkalmakkor nyilvánítják ki egyértelműen tényleges hovatartozásukat, többnyire sziléziainak mondják magukat a konfliktusok, a magyarázkodások elkerülése érdekében. A tiszta lengyelt a keleti tartományokból érkezettek jelentik, ők nem beszélik a helyi tájszólást. A háború után a lengyel területek megtisztítása a németektől nem volt összeegyeztethető a kisebbségi jogokkal. Különösen a sztálinista időkben volt erős az asszimilációs kényszer. A német nyelv használatát tiltották minden hivatalos helyen. A német neveket megváltoztatták, a nyugati területek történelmi múltjának emlékeit eltávolították az iskolai könyvekből, az emlékművekről, a temetőkből stb. A rendszerváltás után ismerte el hivatalosan a lengyel politika a német kisebbség létezését. Ekkor kapták meg a jogot, hogy bejegyezzék az etnikai alapon szerveződött kulturális és politikai egyesületeiket. A politikai mozgalmak eredményeként parlamenti képviselőik lettek, valamint a helyi önkormányzatok felében németekből került ki a polgármesterek fele. A legfontosabb feladatuk a német nyelv elismertetése volt az iskolákban és a közéletben. A lengyelek részéről nehéz volt elfogadni a német jelképek újbóli megjelenését, a kapcsolatok megújulását a határ másik oldalán működő német szervezetekkel, akikről a kommunista évtizedekben csak mint agresszív revansista erőkről beszéltek. A velük szemben táplált folyamatos ellenérzés ébren tartásának az volt az oka, hogy a rájuk való hivatkozással tudták igazolni a szovjetek Lengyelország fölötti uralmukat. A jószomszédságról és a baráti együttműködésről szóló német-lengyel szerződésnek megfelelően 1991-ben Görlitzben létrehozták azt a vegyes bizottságot, amelyik felelős lett a regionális és a határon átnyúló kapcsolatokért. Tagjai lettek lengyel részről a kormányt képviselő vajdasági elnökök megbízottjai, a vajdaságok mint önkormányzatok képviselői, a települési szövetségek képviselői, a külügy- és a belügyminisztérium, a központi tervhivatal és a nagykövetség egy-egy képviselője. Német rész-
