L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyek az utak mentén (Somorja-Komárom, 2013)
2. Haláljekel - halálhelyjelek. Kutatástörténeti áttekintés és kitekintés
2. Haláljelek - halálheljjelek. Kutatástörténeti áttekintés és kitekintés A magyar néprajzi szakterminológiában a közelmúltig nem szerepelt olyan kifejezés, amely valamilyen tragikus baleset vagy erőszakos halál által életüket vesztett áldozatok emlékékét őrző emlékjeleket, szimbolikus sírjeleit határozta volna meg. A Magyar néprajzi lexikonban sem található ilyen szócikk. Elsőként Kovács Ákos használta ezt a fogalmat a magyar néprajzi szakirodalomban, s ő kezdeményezte a téma kutatását is. „Vannak... a kultúrának olyan szegmentumai, melyek az első pillanatban jelentéktelennek tűnnek, s mint amolyan »kulturális demarkációs övezet«, kívül esnek mind a tudomány, mind a művészet illetékességi körén, s így a kutatók figyelmét is elkerülik. (...) Ezért kultúránknak ezt, a hol tömegkultúra, hol a giccs, hol pedig a tudati tömegjelenség kategóriájához sorolt ágát módszeresen kezdtük feltérképezni” - fogalmazta meg a Liget című folyóirat haláljelek témájának szentelt különszámában a szerző (Kovács 1990, 3). Ez a publikáció volt a legelső tudományos kiadvány Magyarországon, amely a közúti balesetek áldozatainak emlékére az utak mentén állított haláljelekkel foglalkozott, s tette ezt nem csupán a néprajz, hanem más tudományos diszciplínák szempontjából is górcső alá véve a témát. Kovács Ákos fentebb már idézett Országutak népművészete címmel írt átfogó tanulmányában saját kutatási eredményei alapján a néprajz szemszögéből mutatta be és elemezte a haláljelek állításának szokását (Kovács 1990, 3-11). Magyarországon a Közlekedési Minisztérium még 1987-ben készített egy hivatalos felmérést arról, hány ilyen haláljel található az ország területén. Összesen 434 ún. állandó (kő, műkő, vas stb.), 312 félállandó (fa) és 259 ideiglenes (virágcsokor, koszorú stb.) szimbolikus sírjelet számoltak össze ekkor (Kovács 1990, 4). A felsorolt adatok a jelenség széles körű magyarországi elterjedéséről tanúskodnak, tehát a Kovács Ákos és munkatársai által végzett kutatás már nagyon időszerű volt. Voigt Vilmos A gyász jelentése című írásában egy Győr közelében, 1989 áprilisában halálos balesetet szenvedett szerb fiatalember halálhelyjelének44 s az ott elhelyezett tárgyak elemző bemutatása kapcsán a szerb temetkezési szokáskör, és a haláljelnél megfigyelt párhuzamos jelenségekre mutat rá (Voigt 1990, 12-20). Szerinte az út menti haláljel felhívó jellege eltér a temetői síremlékétől: „azonosítja az egykori útonjárót (a halottat) a mostani útonjáróval. A másik semmit sem tud az egyikről... Itt a véletlenszerű utas találkozik a véletlenszerű halállal elhunyt véletlenszerű egykori utassal. Két nem pontosan ismert személy kerül egymással kapcsolatba. Ez azonosságuk forrása” (Voigt 1989, 20). 44 A haláljel és halálhelyjel terminusok közti különbségtevésre még rövidesen visszatérek.
