Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)
Magyar anyanyelvi nevelés
A magyar lingvicizmus és ami körülveszi „Hiába érvelünk, hogy nem a hibázok, hanem a hibák ellen küzdünk (Jakab 1998: 32), a beszélő természetesen azonosítja magát a hibával, s nem a hibát jegyzi meg, hanem úgy érzi, mások, méghozzá elsősorban kívülállók belegázoltak nyelvi és lelki világába.” Kolláth a muravidéki, Grétsy a magyarországi magyarokról ír, de a magyar anyanyelvű emberek lelki világába gázolás szempontjából ennek nincs lényeges jelentősége: a hibák elleni küzdelmet a legtöbb ember úgy éli meg, hogy a leikébe gázolnak a nyelvvédők. Ez még akkor is így van, amikor a nyelvművelő tanácsok tényleg csak a hibákról szólnak, s nem a hibázókat pellengérezik ki. 6.9.2. Aki jót akar másnak, az leikébe tapos a másiknak? Deme Lászlótól (Édes Anyanyelvűnk 2004. április) idézi Minya (2005: 54): „Ez a régen túlhaladott, de most ’társasnyelvészet’ címen újként tálalt szemlélet abból indul ki, hogy a nyelv kinek-kinek egyéni sajátja, melyet úgy használ és használhat, ahogy kiskorában a legközvetlenebb környezetétől elsajátította. Aki pedig - egy kiműveltebb, pontosabb, árnyaltabb változat elsajátítása érdekében - ennek módosítására próbálja serkenteni, az személyiségi jogaiba avatkozik, leikébe tapos; ezáltal szembefordítja felnevelő környezetével, megbélyegezvén azt." Hogy a leikébe tapos, azt a magyar vagy a közép-európai nyelvészeti szakirodalmat ismerő ember már legalább 70 éve tudhatja. A Prágai tézisekben (1929) ezt olvashatja ugyanis: Az anyanyelv oktatásában ... „nagyon gondosan kell ügyelni arra, hogy a tanulókban ne támadjon bizalmatlanság a saját anyanyelvi ismerettel szemben; ezt az ismeretet az iskolának nem szabad vitatnia, hanem arra kell támaszkodnia.” (Antal szerk., 1989: 50) Papp István (1935: 116) A magyar nyelvtan nevelőereje című füzetében ezt írta: „A legelső dolog, ami a gyermeket meglepi az iskolában, az, hogy az a magyar nyelv, melyet otthon tanult az édesanyjától, s melyet szülei, testvérei és játszótársai beszélnek, nem helyes, hanem szégyelnivaló.” A magyarországi iskolák nyelvjáráspusztító mivoltát mai esetekkel is könnyen be lehet mutatni, például Korb Angéla (2003: 61-62) így ír a német nemzetiségi oktatásban szerzett élményeiről: 79
