Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Magyar anyanyelvi nevelés

4. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? (Papp István igaza)*

Aligha akad olyan nyelvész magyartanárképző intézményeinkben, akinek az lenne a célja, hogy tanítványait atyai pofonokba kergesse. De előfordul ilyesmi. Akkor is, ha ez tanárképző kollégáinknak nem célja, s akkor is, ha erről ők nem is tudnak.

Egy magyartanároknak tartott előadásom végén, egy hozzászólásban mesélte valaki a következő történetet: „Én suksükölő faluból származom - kezdte a tanárnő - és az egyetemen nagyon meg kellett küzdenem azért, hogy leszokjak erről a helytelen beszédről. Nem volt könnyű, de leszoktam. Engem ma is zavar, ha a tanáriban a kollégáim, például a tornatanár vagy a fizikatanár suksükölnek. Egyszer, még egyetemista koromban, amikor hazamentem a falumba, kijavítottam az édesapámat, amikor suksükölt. Akkora pofont kaptam tőle, hogy szinte még ma is fáj a helye.”

Persze nemcsak a magyartanárok javítgatják az emberek „helytelen" beszédét, mindenki más is. Például az a biológiatanár is, aki egy tanítványával azt mondatta el, miképp készítik a befőttet, s mikor a kisgimnazista azt mondta, hogy rátesszük az üvegre a celefánt, a tanár megismételtette vele hangosan, hogy mit tesz az üvegre, majd kinevettette a gyereket az osztálytársaival a celefán miatt. Úgy megszégyenítette a tanár a gyereket, hogy annak még ma is, nyugdíjas szakfelügyelő korában is görcsbe rándul a gyomra, ha erre az esetre gondol.

Az egytemista kapta atyai pofon, a szakfelügyelő úr fájdalmas emléke s az a sok-sok hasonló sérelem, ami a „helytelenül” beszélőket éri, elkerülhető lenne, ha a helyes(nek vélt) beszéd letéteményesei nem a felcserélő, hanem a hozzáadó anyanyelvi nevelésnek lennének ügybuzgó

*Eredetileg megjelent 2003-ban: Magyar Nyelvjárások XLI: 355-358.

57