Kontra Miklós: Hasznos nyelvészet (Somorja, 2010)

Nelvi jogok, nyelvpolitika

Nyelvi jogok, nyelvpolitika

ártalmas versenye is. A legújabb magyar virtus 2009 júniusában kezdte kápráztatni a szemünket: a váradi Partiumi Keresztény Egyetem úgy gondolja, magyar szakos tanárképzést indít. Ennek szakmai hiteltelenségét és erdélyi magyarok számára káros voltát fölösleges lenne ecsetelnem, megtette ezt Berszán István, Péntek János és Szilágyi N. Sándor egy higgadtan érvelő cikkben (2009). Mindebben az önsorsrontásban sajnos az elmúlt 20 év összes magyar kormánya is segédkezett, a váradi pazarló és kártékony szakduplázás támogatásában most a bukaresti magyar követség is jeleskedett. Az a benyomásom, hogy a magyarok az anyanyelvűkről csak papolni képesek, a magyar közösségekért cselekedni már képtelenek. Nem mindenki képtelen, szó sincs erről. A dolgát áldozatosan végző tanító és tanár, néhány más értelmiségi, horribile dictu: üzletember, sokat tesz a magyar nyelvi közösségekért is, de ez a játszmák végeredménye szempontjából nagyon kevés. Az asszimiláció, az önkéntes és a kikényszerített asszimiláció lassítására, ellensúlyozására ez édeskevés. Pedig hát, tehetnénk egyet s mást. A dolgok jelentős része rajtunk múlik. Helyettünk a románok, szerbek, szlovákok vagy ukránok, a Coca-Cola, a McDonald’s vagy a Danone, nem beszélve a Rosia Montana Gold Corporationről, nem fogják elvégezni azt, ami a mi érdekünk s egyben lehetőségünk is. Mit hasznosítottak máig a romániai magyar politikusok Sorbán Angella kitűnő tanulmányainak (pl. 2000, 2009a és 2009b) következtetéseiből? Vagy Vincze László írásaiból (pl. 2006 és 2007)? Hogy Szilágyi N. Sándor először 1994-ben publikált nagyszerű törvénytervezetét (2003c) mennyire értékelték, s hasznosították, azt mindenki láthatja ma is. Egyáltalán hányán ismerik közülük ezeket a tanulmányokat? Mi végre a társadalomtudományi kutatás, ha a politikus úgyis mindent jobban tud?

A tannyelvet választó magyar szülőknek is elemi joguk (Skutnabb- Kangas 2000: 502), hogy döntéseik hosszú távú következményeivel is tisztában legyenek. A kisebbségi magyar politikusokat és a magyarországiakat senki nem akadályozza, nem is akadályozhatja meg abban, hogy a szülőket informálják e kérdésekről, még sem tettek e tekintetben szinte semmi érdemlegeset az elmúlt két évtizedben. Ez akkor is így van, ha tudván tudom, hogy a magyar Miniszterelnöki Hivatal 2009. januárjában 6000 példányt juttatott el kárpátaljai magyar szülőknek Csernicskó- Göncz (2009)-ből, s ezret-ezret Drávaszögbe (Máté-Kosic-Göncz 2009), Muravidékre (Kolláth-Varga-Göncz 2009) és Burgenlandba (Kelemen- Szoták-Göncz 2009).

164