Tóth Károly (szerk.): Hatékony érdekérvényesítést. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala előadásai és dokumentumai (Somorja, 2009)
Menyhárt József: A katolikus egyházpolitika nyelvi vetületei Szlovákiában
leg vegyes egyházközösségbe kerülnie, ahol különösebb gond nélkül miséz magyarul vagy akár szlovákul is. De mivel tanulmányait a szemináriumban szlovák nyelven végezte, így az sem okoz számára különösebb gondot, ha többségi nyelvet beszélő egyházközösségben kezdené meg papi hivatását. A szlovák anyanyelvű végzős szeminarista számára viszont egyáltalán nem mindegy, hogy szlovák egyházközösségbe, netalán nemzetiségileg vegyes plébániára vagy színmagyar közösségbe kerül. A nyolcvanas évek elejéig a szlovák anyanyelvű kispap a szemináriumi tanulmányainak minden évében kötelezően tanulta a magyar nyelvet. Az órákat szombat délelőtt tartották, a tananyag pedig minden évben ugyanaz volt. Az ötéves képzés később négy, majd a jelenleg érvényben lévő kétszemeszteres magyarnyelv-oktatásra szűkült, célja pedig kimerült a magyar nyelv olvasásának elsajátításában. Tehát a ma végzős szlovák nyelvű kispapok magyarul legfeljebb olvasni tanulnak meg. A szemináriumban magyar nyelvet oktató fiatal pap véleménye szerint csodát nem lehet várni: ha a szeminaristák megtanulják a liturgikus szövegeket magyarul elolvasni, akkor az óra már teljesítette küldetését. A papszentelés után a szlovák anyanyelvű kispapok közül néhányan félnek a magyar plébániára történő helyezéstől, hiszen van rá példa, hogy mennyire nem tud beilleszkedni a rábízott egyházközösségbe a magyarul nem tudó, a számára idegen nyelvet a lelkipásztori szolgálat évei alatt meg nem tanuló plébános. Ha szlovák pap kerül magyar plébániára, nem kell, hogy megszűnjenek a magyar szentmisék, de a hívek nem kapják azt a lelki (és nyelvi) élményt, amit a szentmisének nyújtania kellene. Ha az idegen nyelvű pap a legnagyobb empátiával és toleranciával is igyekszik kielégíteni magyar nyelvű egyházközösség vallási igényeit, jó ideig nem tud magyarul gyóntatni, szentbeszédet megfelelő magyarsággal megírni és felolvasni, grammatikailag hibás szerkezeteket, félreérthető, olykor nevetséges kifejezésekkel törheti meg a szertartás lényegét. így lesz a legszentebb papi próbálkozás ellenére is a Júdás csókjából „Júdás csókája", ezért üdvözölheti az eskető lelkiatya a szertartás résztvevőit az „anyaszennyház nevében" és bocsáthatja útjukra őket azzal, hogy „ezentúl a szeretet fog bennetek lakkozni!...’’ (Új Szó, 2002. február 5.), és ezért fakaszt akaratlanul is mosolyt a segédpüspök „ámikor a Szentátya beszártá á bázilika kápuit” mondata. Ezek a nyelvi-stilisztikai botlások még a könnyebb, az akár még szimpátiát is ébresztő nyelvi hibák kategóriába tartoznak, hiszen a magyar nyelvet megtanulni igyekvő pásztort a közösség általában befogadja. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy még a közösségi életet felvirágoztató, törekvő szlovák plébános is hatással van a templomba járó gyülekezet nyelvhasználatára: megváltoztatja, szükségből kétnyelvűvé teszi az addig egynyelvű magyar egyházi liturgiát. Nyelvi rendet bont, és akarvaakaratlan hozzájárul a kisebbségi nyelvhasználati körének beszűküléséhez, c «5-O 'rS 15 > o N ’S*-» ju ■’S cu > <u>x c re_aí o CL N JZ>ac cu «fis "5 re <
