Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Tanulmányok - Liszka József: Arany A. László néprajzi munkássága
LISZKA JÓZSEF csak éppen mostantól fenyegetne. Az is ellentmondásos, hogy miközben a városból érkező, polgári hatások bomlasztó erejét nehezményezi, éppen a város felől vár olyan vezető embereket, akik megmutatják majd a falunak a helyes utat (Arany 1941a, 3). Mindazonáltal nagyon helyesen jegyzi meg, hogy „a szakember kötelessége elsősorban mégis a valóságnak szigorúan tárgyilagos megismerése és rögzítése” (Arany 1941a, 1). Ez az ellentmondásosság a Toldy-Kör-beli előadását is jellemzi. Arany mondandójának egyik előképét egyértelműen Györffy István akkoriban megjelent (és több kiadást megért!) „röpiratában” találjuk meg (Györffy 1939. Vö. Kosa 2001, 166-170). Olyannyira, hogy egyrészt egész mondatokat, mondatszerkezeteket vesz át belőle anélkül, hogy hivatkozna rájuk. Csak egy példa: „A 18. század végén II. József császár elnémetesítő törekvései ellen egyebek közt a magyar viselettel tüntettek” (Györffy 1939, 40). „A 18. század végén II. József elnémetesítő törekvései ellen a magyar viselettel tüntettek” (Arany 1941b, 37). Másrészt szóhasználata („a magyar ősiség legdrágább kincse”, a nép „a maga csodálatos teremtő erejével”, „elfajulás” stb.),4 illetve a magyar népi kultúra keleti elemeinek a túlhangsúlyozása fogható fel Györffy István hatásaként (ez sem ellentmondásoktól mentes, hiszen Arany az egyik helyen úgy nyilatkozik, hogy „a népviselet egyes díszítő elemei is nem egyebek, mint vallási jelképek” — Arany 1941b, 39). Illetve még valamiben hasonlít Györffy István idézett munkájához: ahogy Györffy esetében is „egy művelődéseszmény kifejtéséről van szó (Kosa 2001, 166), ugyanúgy Aranynak ez az idézett előadása is az. Azt sem szabad elhallgatni persze, hogy míg Györffy például a Gyöngyösbokréta mozgalomról inkább pozitív értelemben nyilatkozik - nota bene: ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyik szellemi atyja volt annak (Györffy 1939, 80-82), addig Arany értékelése egyértelműen kritikus. „Gyökerevesztett, hazug látványosságnak”, „népies magyarkodásnak” minősíti, és elutasítja (Arany 1941b, 41 —42). Mindenképpen előbbre mutató továbbá - és túllép Györffyn is (még ha az ő keleti elméletét igyekszik is a maga strukturalista módszereivel igazolni) - a népi kultúra (jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a hangsúlyozása: „A városi, a vezetőrétegbeli ember nem látja teljes egészében a népviselet társadalmi és lélektani jelentőségét. Nem tudja, hogy a színes, változatos népviselet minden változatossága mellett sajátos művészi egységet alkot, amelynek megvan a maga sajátos szerkezete. Ez a szerkezet hagyományos és kötelező, mert összefügg a nép ősi műveltségével, hagyományos formaérzékével, egész leikével. A motívumok, az egyes vonások, a készítés technikai módja lehetnek idegenek, nemzetköziek, de a szerkezet, a keret, amelybe a nép őket beleépíti, ősi, hagyományos és sajátosan magyar. Néprajzi területünkön még senki nem állította rendszerbe a magyar és a szlovák népviseleteket. Ez azonban nemsokára megtörténik, és akkor a közönség majd meglátja, milyen sajátos, szerkezetileg minden mástól eltérő a peremövezeti magyar népviselet...” (Arany 1941b, 38). Mivel az egész szöveg olvasható jelen kötetben, tovább nem idézem. Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Arany a (magyar) népi kultúra sajátosságait nem egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával magyarázta, hanem a motívumok, elemek összefüggésrendszerével, szerkezeti felépítésével, a funkcionális kérdések hangsúlyozásával: „A népviselet magyar volta nem annyira a motívumokban, a színben nyilvánul meg, hanem a szer-4 Az „idegenlelkűségre” utaló és más hasonló, kirekesztő megjegyzései már-már hátborzongatóak. Ezek értelmezése talán inkább politológiai, eszmetörténeti elemzés tárgya lehetne (Arany 1941b. 33, 37-38 stb.) 78
