Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. Lászlóról szóló írások
AMBRUS FERENC ARANY A. LÁSZLÓ ÉS ROZSNYÓ Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Jelenlévők! A kis gömöri város, Rozsnyó polgáraként nagy megtiszteltetés számomra, hogy részt vehetek itt Kolonban, a Zoboralján, ezen az emlékünnepségen. Jelen lehetek azon a találkozón, melynek keretében emléktáblát lepleztek le ma Rozsnyó jeles személyiségének, Arany Adalbert Lászlónak. Habár a krónikák Betlér községet jelölik születése helyeként, mégis, úgy vélem, Rozsnyó méltán nevezheti saját fiának Arany Bercit - ahogyan őt sokan szólították, hiszen élete végéig nagyon sok szállal kötődött e kis bányászvároskához. Kisgyermek korában költöztek a közeli városba édesanyjával és öccsével. Rozsnyót, az itteni magyar szellemi életet - meglátásom szerint - háromszor érte a II. világháború után olyan csapás, ami jelentős, meghatározó személyiségeitől fosztotta meg a vidéket. Tichy Kálmánt közvetlenül a háború után, a hontalanság éveiben vagonírozták Magyarország felé, Arany A. Lászlót az uránbányákból visszatérve, 1957-ben érte a megalázás, amikor már úgy tűnt, Rozsnyón dolgozhat és folytathatja Tichy Kálmán több évtizeden át tartó munkáját a helyi múzeumban - ám innen a hatalomra éhes törtetők űzték el, és máig kísért szülőföldemen Bollobás Béla tanár úr óriási hiánya, akit az 1968 utáni ún. normalizáció távolított el a katedrától. Mindhárom az igazi tartás és tudás példaképe volt azon a vidéken, és hiányuk nagyon komoly érvágást jelentett a gömöri kisváros és környéke életében. Úgy érzem, máig ki nem hevert veszteségeink ezek. Arany A. László Rozsnyóra tért haza. Itt, a Csurgó melletti kis házukban talált menedéket az itt végzett segédtanítósági szolgálatból jövet - 1931-ig dolgozott iskolai gyakornokként - és a Pozsonyban 1931-1935 között eltöltött főiskolai évek alatt is. Rozsnyón és annak gyönyörű vidékén sokat barangolt, fényképezett, rajzolt, jegyzetelt, amikor pihenni vágyott. Évekig távol volt ettől a várostól. Tanulmányai, majd oktatói és tudományos munkássága kötötte a nagyvároshoz, a távoli tájakhoz. Gömöri, Rozsnyót azonban mindig a szívében hordozta. Hívő, tiszta emberként nagyon szerette az itt élőket. S a rozsnyóiak is szerették, sokat emlegették őt. Arany A. László tudatában volt ennek, tudta, hogy ezért a népért tennie kell, amikor az veszélyben van. Szólt és tett is, amikor népét üldözték magyarságáért a II. világháborút követő megalázó években. Ám ezért akkor a csehszlovák rendszertől hosszú évekig tartó börtönbüntetés járt. Rozsnyóra tért vissza ismét, amikor az ártatlanul letöltött hat év után szabadult az uránbányából. Ekkor került egy-két jóakarója révén a Rozsnyói Bányászati Múzeumba. Itt várt rá az évek óta parlagon, gondozatlanul heverő gyűjtemény, amit rendezni kellett. Nagy kedvvel látott Arany ehhez a munkához, hiszen hosszú évek lélekölő elzártsága után ez a tevékenység újra reményekkel töltötte meg. Sajnos azonban hiába viselte e helyre kerülése elejétől szívén a múzeum ügyét, akadtak Rozsnyón olyan emberek, akik rossz szemmel nézték ténykedését s jelenlétét. Hálátlanul s embertelenül elűzték Arany Adalbert Lászlót a rozsnyói múzeumból. 491