Tóth Károly - Végh László (szerk.): Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére (Somorja, 2007)
Arany A. László művei
KOLON NYELVJÁRÁSÁNAK FONOLÓGIAI RENDSZERE játosságok nyelvészeti értékűek, ha közösségi érvényűek, s egy kisebb vagy nagyobb közösséget jellemeznek (pl. tájnyelvi, nemzedéki, szociális, nemi, biológiai, községi közösséget). Ezek ajelölő tényezők egy-egy nyelvi társadalomnak belső szociális tagoltságát jelzik."1 A nyelv váza, rendszere az ábrázoló funkciójú nyelvi elemeken épül föl, s így a nyelvtudomány, tehát a fonológia is elsősorban ezzel foglalkozik. De nem mellőzheti a szaktudomány a közösségileg érvényes kifejezés és felhívás sajátos elemeinek és rendszerének tárgyalását sem.* 19 A közösségi érvényű kifejező, felhívó és érzelemkifejező elemek és rendszerek megállapításához szükséges megbízható kutatásanyag azonban még hiányzik. A fonológia feladata szorosan véve tehát az ábrázoló, vagyis jelentéshordozó rendszer vizsgálata. A nyelvi alkatnak teljes és kimerítő taglalásában azonban tekintettel kell lennünk a kifejezésnek és a fölhívásnak közösségileg érvényes eszközeire is. A lényeges és alapvető ábrázoló, jelentéstani rendszer mellett két kicsiny, csekély elemű rendszert kell nyilvántartanunk: a kifejezés és a fölhívás rendszerét. Az ábrázoló rendszerben gyakran találunk fonológiailag értéktelen változatokat. E változatoknak jelentéstani szerepük nincsen. Az ilyen fonológiailag irreleváns változatok azonban néha a kifejezés és a fölhívás rendszerében relevánsak lehetnek, ha jellemeznek egy-egy közösségi csoportot, nemzedéket, tehát ha szűkebb értelemben is, de közösségi érvényűek. Kolon nyelvjárásában is találunk ilyen fonológiailag irreleváns, a kifejezés síkján azonban releváns elemeket. Pl.: a nyelvjárás rendszerében a monofonématikusan is megvalósítható (realizálható) hangzócsoportokat (-ç) sokan mindig csak a többhangű alakban realizálják (-el). Ugyanezek mellőzik a petrifikálódott, nem hasonuló [-re], [-vál, -vei] ragokat, és következetesen nem érvényesítik a labiális-illabiális, illetve a mássalhangzós hasonulást. A hosszú [á] realizációjú fonémát [á] megjelenítéssel helyettesítik. Mindezek a jegyek a magas művelődési igyekvés kifejezői: jelzik az illető egyedeknek vagy nemzedéknek forradalmi magatartását, városiasodását, világjártságát és a köznyelv iránti tiszteletét. Általában inkább a férfiaknak középkorú csoportját jellemzik ezek a nyelvi sajátságok. E nyelvjárás fonológiai rendszerének irreleváns, kombinatórius változata a siklóejtésű [jé, uó] szerit' fonétikus realizáció. Ennek azonban fonológiai, jelentésváltoztató szerepe nincs. Ez a kiejtési sajátosság azonban jellemzi a falunak hagyományos életet élő rétegét, tehát a nőknek és az öregeknek csoportját. Ez a realizáció tehát a nők és az öregek tulajdonsága, továbbá a falu életéből hosszabb időre ki nem szakadt és eszmeileg is benne gyökerező középkorú férfiaké. E jelenségnek tehát szűkebb értelemben közösségi érvénye van. Ha ilyen kiejtést hallunk, tudjuk, hová soroljuk a beszélőt. Hasonló valóságot jelez a mássalhangzóknak gazdag kettőzése, illetve megnyugtatása magánhangzóközötti, de főképen szóvégi helyzetben. Ilyen szerepe van több szónak, vagy szóalaknak is. Az idősebb nemzedéket pl. jellemzik a következő szóalakok: [tehen, szekér, rëgvel]\ ezzel szemben a fiatalabb nemzedék már [tehén, szekér, rëggç] alakokat ejt. IX TRUBETZKOY, Grundzüge, 20; LAZICZIUS, Általános nyelvészet, 71. 19 TRUBETZKOY, Grundziige, 18. E kérdés tüzetesebb vizsgálatát Laziczius kezdte meg Probleme der Phonologie című munkájában. Ungarische Jahrbücher XV, 1935, 495. Lényegében ugyanazt tartalmazza beszámolója a Proceedings of the Second International Congress of Phonetic Sciences (London 1935, 57) című kiadványban, és a Jeltan, elemtan című tanulmánya a NyK XLTX. Kötetében, Budapest 1935, 172-190. Lásd még Általános nyelvészet, 32. 117
