Tóth Károly (szerk.): Nyelvi jogok. A kisebbségi és nyelvi jogok helyzete Szlovákiában. I. Jogsegélyszolgálat 2009-2011 - Nyelvi jogok 1. (Somorja, 2013)
Elemzések, felmérések, összegzések
Fiala-Butora János van szükség, a közigazgatási és jogi szakterminológia megteremtéséhez, formanyomtatványok és iratminták lefordításához. Ebből egyelőre semmi nem valósult meg, és badarság azt gondolni, hogy erre a hivatalnokok önmaguktól képesek lesznek. A kisebbségi ügyekért felelős kormányalelnök ugyan a törvény szerint szakmai és módszertani segítséget nyújt a törvény alkalmazásához, de sem a törvény nem pontosítja, hogy ez mit takar, sem gyakorlati lépésekre nem került sor. Hosszú távon szükségesnek látszik a kisebbségi nyelvű hivatalnokképzés, és a hivatalnokok szakmai továbbképzése. Ezen kívül szükséges megfelelő számú kisebbségi nyelvet beszélő hivatalnok alkalmazása, és a meglevők ösztönzése arra, hogy kisebbségi nyelvi tudásukat fejlesszék. Ennek jó eszköze lenne a kisebbségi nyelveket munkájuk során használók pénzjutalma, a fizetéshez kapcsolódó „nyelvi pótlék” formájában. A kisebbségi nyelvhasználat az írásos dokumentumok és feliratok kétnyelvűvé tételét is megkívánja. Ez a gyakorlatban többletköltségekkel jár. Ezeknek átvállalásával az állam tényleg ösztönözni tudná a kétnyelvű feliratok és szövegek megjelenését, mind az önkormányzatok, mind a magántulajdonban levő üzletek és vendéglők részéről. Csak így van lehetőség a kisebbségi nyelvhasználat biztosítására olyan területeken, amelyek részben magánkézben vannak, mint a tömegközlekedés, közüzemi szolgáltatások stb. Hosszú távon csak akkor van lehetőség toleráns együttélésre és a kisebbségi nyelvek teljes körű használatára, ha a többség és a kisebbség közötti kommunikáció kétnyelvűvé válik. Jelenleg mind a jogi szabályozás, mind a politikai diskurzus elfogadhatatlannak tartja, hogy egy szlovák nemzetiségű személy kénytelen legyen megtanulni magyarul és használja ezt a nyelvet. Az állam a kisebbségek teljes körű alkalmazkodását várja el a szlovák beszélőkhöz. A gyakorlat is nagyban követi ezt a modellt, ezért akár baráti társaságban, akár kulturális vagy más összejövetelen udvariatlanságnak számít a magyar beszéd, ha van szlovákul beszélő is a társaságban. Emiatt a magyar a nyilvános használat terén rendkívül háttérbe szorult, és a kisebbségek egymás közötti használata során is egyre szűkebb területre korlátozódik. Ismeretlenek még a magyar többségű területeken is szlovákul szólítják meg egymást, nehogy véletlenül „megsértsenek” a magyar kérdéssel egy szlovák személyt. A nyelvtörvények is ezt a logikát követik, amikor messzemenőkig garantálják, hogy ha egy községnek egyetlen szlovák lakosa van is, akkor se kelljen semmilyen információt magyarul megkapnia, minden automatikusan és főszabályszerűen szlovákul jusson el hozzá. Ez a helyzet véleményünk szerint fenntarthatatlan, illetve nem összeegyeztethető a kisebbségi nyelvek nyilvános használatával. Ezért fontos volna, hogy a kétnyelvű területeken élő szlovákok is tanulják a kisebbségek nyelvét. Első lépésként a hivatalnokok és különböző szakmák (rendőrök, orvosok, ápolók, járművezetők) képviselői részesülhetnének nyelvi képzésben, majd fokozatosan az iskolai oktatás részévé válhatna a kisebbségi nyelv. Jelenleg ez azonban tabu Szlovákiában, a kisebbségi nyelvtörvény sem tesz róla említést. Úgy véljük, hogy hatásos végrehajtási lépések és ösztönzők nélkül a kisebbségi nyelvhasználat feltételeinek megteremtése lehetetlen. A kisebbségi nyelvtörvény azonban semmilyen ösztönzőről nem tesz említést, ami egyik legsúlyosabb hiányossága. 280