L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Nagyszeben a kiürítés után Arz Albert elbeszélése A sokezer nagyszebeni menekülttel együtt kénytelen volt elhagyni otthonát és hivatalát strauszenburgi Arz Albert dr., a nagyszebeni földhitelintézet egyik igazgatója, Arz igazgató. Arz tábornok, kassai hadtestparancsnok közeli rokona, a huszonhetedikéről huszonnyolcadikára virradó éjszaka csak négy nehezen tudott családjával elmenekülni. A bank üzleti könyveinek és fontos iratainak megmentéséről szó sem lehetett. Tekintettel arra, hogy a bank fontos papírjai és üzleti könyvei nélkül képtelen működni, Arz igazgató elhatározta, hogy visszautazik Nagyszebenbe és okvetlenül megszerzi a könyveket. Az igazgató Heliner Artur dr. és Frohnius Hans főhivatalnokok kíséretében le is utazott és szerencsésen vissza is érkezett Budapestre a könyvekkel együtt. Az igazgató a következőket mondta egy újságíró előtt Nagyszeben sorsáról és a város mai állapotáról. Kísérőmmel szeptember elsején indultam útnak. Nagyváradra érkezvén, itt huszonnégy órát kellett várnunk és csak aztán utazhattunk Kolozsvárra, ahová negyedikén jutottunk el. Természetesen el voltunk látva mindenféle papírokkal, amelyeknek megszerzésénél Hazai Samu honvédelmi miniszter segített bennünket. A szükséges igazoló okmányok megszerzése a mai viszonyok között nem ment olyan gyorsan és csak szeptember hatodikán hagytuk el Kolozsvárt, ahonnan a személyvonaton utaztunk kiskapusig. Innen katonavonaton tettük meg az utat Nagyszebenig. A vonaton számos magasrangú tiszt is utazott. A négy kocsiból álló katonavonat Vízaknán megállott ahol az éjszakát töltöttük. A városka tizennégy kilométerre van Nagyszebentől. Itt hallottunk először valamit a háborúról: Mikor Vízaknáról Szeben felé mentünk, még mindig egész tisztán hallottuk az ágyúzást. Szeptember hetedikén a déli órákban megérkeztünk szerencsésen Szebenbe. Itt jelentkeztünk az osztrák-magyar vasúti parancsnokságnál, amelynek tisztjei jó ismerőseim voltak. Az állomásparancsnok tíz gyalogost adott mellénk és ezeknek a katonáknak a kíséretében érkeztünk a főtérre, ahol a Szebeni Földhitelintézet épülete áll. Midőn a kétemeletes palotára tekintettem, őszinte öröm töltötte el a szívemet, mert az épület sértetlen volt. Egyetlen ablaküvege sem törött be. A Nagyszebenben maradt házgondnokkal együtt léptünk a házba és az első séta meggyőzött bennünket már, hogy minden úgy maradt, mint ahogyan hagytuk. Az összes üzleti könyvek és más tárgyak is a helyükön voltak: egyetlen széket vagy íróasztalt sem mozdítottak el a helyéről. A könyveket sürgősen összecsomagoltuk és szekérre rakván a vonathoz szállítottuk. A város utcáin áthaladván, saját szemeimmel győződhettem meg arról, hogy Nagyszeben csak keveset szenvedett. Mégis néhány épület, köztük a lutheránus templom, az állami gimnázium, az Általános takarékpénztár palotája és több bérház is megsérült. Egyes házak, bizony szomorúan néztek ki. Amíg a városban tartózkodtam, a központi temető és a város belseje közötti területen csatározás folyt csapataink és az oláhok között. Részletesebb közlésekkel erről természetesen nem szolgálhatok. A hírt különben egy katonatiszttől kaptam. A villanyvilágítás hibátlanul működik, de a vízvezetéket tönkretették az oláhok, úgy hogy a lakosság kénytelen a város közelében folyó patakból vizet szerezni, ami természetesen nagy nehézségekbe ütközik. Alkalmam volt Dörr polgármesterrel beszélgetést folytatni, aki semmi áron sem akarja elhagyni hivatalát. Ez a bátor kötelességtudó öreg úr mesélte nekem, hogy a város közviszonyai nagy általánosságban elég jók. Rendzavarásokra egyáltalában nem került sor. A rend föntartására 90 tagból álló polgárőrséget szerveztek, amely kifogástalanul működik. A polgármester elmondta még, hogy tudomása szerint fosztogatások és egyéb erőszakosságok 241
