L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet- Ugye, ide közel van Bécs?- Közel. Vonattal, hajóval meg villanyossal is eljut oda.- No, akkor el is megyek okvetlen. Bécsbe, a kis fiammal. És ahogy elnézzük két kézre fogott cókmókjukat, az csak látványnak szomorú, de valójában otthoni jólétet árul el. Tehenet, disznót, libát majd mindegyikük hozott magával. Ki is szimatolja ezt néhány marhakereskedő és kapva a menekültek helyzetén, néhány jó üzletet csináltak.- Húsz pengőért vettek meg egy tehenet - panaszolják fel. De nagyon okosan, most már kioktatták őket, hogy az efféle nemeslelkű üzérekkel ne álljanak szóba. Ha egyiknek-másiknak pénz kell, és teher most a barma, hát vegye meg tőle a katonaság maximális áron. Mint menekültnek, úgyis nehéz lesz megtartani a jószágot és ha nem lelketlen kufárok veszik meg tőlük, akkor az a néhány tehén, sertés ma egész kis vagyonra váltható. Több menekült előttünk is kijelentette, hogy el tudja látni magát, csak engedjék távozni. Egy fiatal úriasszony kétéves kis gyerekével van itt, ezeket mondotta:- Szeretnék bemenni Pozsonyba és lakást keresni. De eddig még nem kaptam erre engedélyt. Annyit mondhatunk, hogy nagyon szerény óhajokat hallottunk, ami mind könnyen teljesíthető lesz. Tegnap délben még gyengén nézett ki az egész segélyezési akció. A csecsemők, a gyerekek egy hete nem mosdottak, élelmükről - délután kettőig nem gondoskodtak. Órák hosszat voltunk kit a menekültek között, de nem láttunk ott mást, mint Stein Sándornét, aki amit tudott, összeszedett és kivitette szétosztás céljából. Mindennek dacára az erdélyi menekültek végtelen türelemmel, szerényen, illedelmesen várnak, sehol egy panasz, sehol hangos veszekedés. Talán egy bizonyos fokú nemes büszkeség is, meg az egyszerű igazi magyarnak a felfogása: nem kérni soha semmit. Pedig sok segíteni való lesz itt, éppen mert ez nem földönfutó nyomorult nép, hanem olyan, amelyik odahaza saját portáján lakott, állatokat hizlalt, dolgos volt, de jól is élt. Mondotta az egyik kendős asszony:- Hát parádézni nem parádéztunk, de a mi kis városunkba egy szegény se volt, mert a fődologhoz mindegyikük értett. Most elszakadtak az édes otthontól. Pár perc alatt összedőlt mögöttük minden és a férjeikről egyikük sem tudja, éle-e, meghalt-e? Egy csomó lim-lom, teknőbe dobált ruha, ládákba rakott kacat, pár főző edény, egy kis liszt, ennyi az egész. Szomorúan, panasztalanul ülnek a batyuikon, amint megyek hazafelé, még egyszer benézek minden kocsiba. Mindenütt ugyanaz a kép: a kocsi tetejéig feldobált holmi, egy-egy szalmazsák, bölcső, piszkos kisgyerekek és a földön guggoló asszonyok. Az egyik kocsiban azonban váratlan kép: egy fiatal leány, zöld esőköpeny van rajta, a lábán lakkbetétes cipő - ott ül egy ládán és egy vasutas udvarol neki. A vasutas pozsonyi, aranycsillagok vannak zubbonyán, hófehér nadrágban van, a leány erdélyi. Úri leány, lakkcipője van, finom ruhája, de a kalapját már nem hozhatta el, a haja kócos... Beszélgetnek... a leány nevet, szép fekete szemei vannak, egy finom kiadású Gyimesi vadvirág... Bizonyosan bókot kapott. Az elsőt idegenben... először mosolyog egy hét óta.. Aida Nyugatmagyarországi Híradó, 1916. szeptember 3. 4-5. p. 359
