L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez - Notitia Historico-Ethnologica 6. (Somorja-Komárom, 2015)
19. Melléklet
Melléklet Erdélyi menekültek Vérző szívvel tekint az ország Erdély felé, honnan sok ezer menekült elhagyva vagyonát, megélhetési feltételit, árad az ország felé. Ezekről a menekültekről gondoskodni szent kötelesség, és ha majd nemsokára azzal a felhívással fordulnak az ország népéhez, hogy segítse a menekülteket, ki-ki járuljon a nehéz kérdés méltó megoldásához tehetsége szerint hozzá, senki se késlekedjék, hanem adakozzék annyit, amennyit tud. Különben erre a felhívásra nem is kell várni. Liptó, 1916. szeptember 3. 3. p. A menekültek Az ország minden vidéke újra megtelik azokkal az alakokkal, akikkel már egyszer, ezelőtt egy évvel az orosz betöréskor megismerkedtünk. Talán az arcvonásaik mások, a nevük más, mint volt egy év előtt, de a sírásuk, a szenvedésük, a szomorúságuk egészen bizonyosan ugyanaz. Jó meleg otthont hagytak el ők is, puha párnákat, kedves falakat, bájos kerteket, elhagyták, mert egy gonosz agyafúrt szláv ésszel kifőzött terv erőszakos szóval szólt bele életükbe, mert a gaz árulás rárobbant házaikra, otthonaikra. Az ország békés vidékein, ahol még ma is kevésbé érzik a háborút, egyszerre megszaporodik a nép, mintha nem is volna háború, oly népesek ismét az utcák, pedig éppen ez a népesség jelenti a háborút. Az ország szemefénye, kincseskamrája, Erdély menekültjei kérnek menedéket, jó bánásmódot, támogatást azon vidékek magyarjaitól, akik messze vannak a háborútól, ahová még nem ért el az árulók, esküszegők durva keze. Tudjuk: ez a háború! Tudjuk, hogy a háború lángfolyamát nem lehet ott megállítani, ahol éppen hosszú évtizedek vagy évszázadok előtt határcölöpöket vert le, határsorompókat állított fel az emberi ész és értelem. A háború lángfolyama elem, amely elemi erejével ledönt mindent, ami emberi és véges, és ami keresztülcsap a politikai határokon. Erdély déli részéből menekülniök kellett az embereknek és meg vagyunk róla győződve, hogy a menekülés ideig-óráig tartó és diadalmas visszautazássá fog válni nem hosszú idő múlva. De addig? Addig minden országrésznek, amelyet nem érintett közelről a háború szele, minden embernek, aki távol van, távol áll a háború magvától, s csak az újság hasábjairól ismerte meg a háborús veszedelmeket, szíve minden melegével, eszének minden mozdulásával, vagyonának minden krajcárjával segítenie, támogatnia kell azokat, akik menekültek. A háború áldozataik ők, azé a háborúé, amelyet nem mi idéztünk fel, nem mi akartuk, amelyet reánk kényszerítettek és amelyet most végtelen dühvei és végső elkeseredettséggel folytatnak, mert ha nem szorítják össze a fogukat és nem küldik maguk elé harcolni az idegen, kis nemzetek fiait, akkor végleg elvesztették. Az erdélyi menekültek megérdemlik a legnagyobb, legőszintébb, legmelegebb támogatást mindenki részéről, aki itthon ül, és akinek nem kellett idegen hordák pusztítása, vadsága, dühe elől menekülnie. Nem tudunk elképzelni olyan nagy adományt, olyan jóságot, amely sok volna, amely túlbuzgóságnak volna tekinthető, ezekkel e lerongyolt, sápadt, mindenüket vesztett menekült testvéreinkkel szemben. A társadalom eddig is szép példáját mutatta az egységnek, amióta a háború tart. Mutassuk meg most is, hogy az ország egy, tüntessünk minden ellenségünk ellen éppen azzal, hogy magu[n]khoz öleljük azokat, akik szenvednek a hazáért, akik földönfutókká lettek, csak azért, hogy csapataink erejüket összegyűjtve, ott támadhassák meg az ellenséget, ahol a támadásuk lendületet kaphat, ahol biztos sikert jelent minden egyes ágyú és puskalövés. 333
