L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)

Liszka József: Utószó helyett avagy szubjektív és objektív(nek szánt) futamok egy kutatói attitűdről

216 Utószó helyett jót osztja meg beszélgetőpartnerével (ahogy, teszem azt, e sorok írója tenné és teszi), hanem a sztori forrásának körülményeit is lefesti. Azt, hogy hol és mikor hallotta és kitől, sőt olykor azt az illetőt és helyszínt is jellemzi röviden (vagy kevésbé röviden), s csak ezt követően ismerhetjük meg magát az esetet. Nos, tudományos leírásai is hasonlóak: ren­geteg, látszólag érdektelen, de a történet pontosabb és hitelesebb prezentálása érdeké­ben mégis fontos körülményt is megtudunk, ami által az életnek mindig egy kicsi, ám ebben a kicsiségben rendkívül komplex jelenségét ismerhetjük meg. Mivel a néprajzot regulárisán viszonylag későn tanulta (Debrecenben szerzett diplo­mát és ugyanott doktorált), sok esetben nem hagyja magát megkövesedett tudományos tradíciók (lásd Herman Ottó!) által befolyásolni, olyan apróságokat, olyan összefüggése­ket vesz észre, amelyek fölött a hagyományos néprajzi oktatás keretében kiképzett kuta­tók gyakran nagyvonalúan átsiklanak, vagy melyeket, ha észrevesznek, éppen a tudomá­nyos tradíciók béklyóitól szabadulni nem tudva, nem tartanak fontosnak. Talán a hajdú­­böszörményi temető tradicionális fejfái és az egyre inkább elharapódzó kopjafakultusz ütközési felületeinek a megfigyelése, az arról szóló elemző tanulmánya a legjobb példa erre a friss szemléletmódra. Ide sorolhatjuk azonban a fényképek síremlékeken, út menti halálhelyjeleken való alkalmazásának pontos, éles szemre valló dokumentálását, vagy azt az esettanulmányát, amelyben egyetlen temetői fényképes síremlékből a lokális emlékezetnek sok szempontú megnyilvánulási formáit sikerült levezetnie. Módszerei, forráscsoportjai is modernek, ha úgy tetszik, de talán jobb kifejezés erre a szokatlanság. Hiszen a hírlapi cikkek, tudósítások forrásértékét elméletileg már régen fel­ismerte a néprajz, csak a valódi alkalmazásukra, igazándiból történő kiaknázásukra, sok esetben központi forráscsoporttá történő kiemelésükre nem (vagy csak kivételes ese­tekben) került sor. Ahogyan a teljesen új terep, mondhatni 21. századi terep, az internet világának forrásként való felhasználása sem mondható teljesen L. Juhász Ilona „talál­mányának”, de az ilyen intenzitású és sokrétű alkalmazása (ráadásul más forráscsopor­tokkal - lásd hírlapi cikkek! - együtt való alkalmazása!) mégiscsak, hogy finoman fejez­zem ki magam, szokatlan a közép-európai néprajzban. Dolgozataiból (főleg a Kilenc keresztről szólóból) ékesen kiviláglik, hogy ez az internetes virtuális tér szinte pontosan leképezi (noha nem a szóbeliségen, hanem éppenséggel az írásbeliségen alapszik) a szájhagyományozás, a szóbeliség világát, a néprajzkutatók valós kutatási tereit, terepeit. A kötetben szereplő hét tanulmányt gazdag fénykép-dokumentáció teszi teljessé. S ez nem puszta frázis, hiszen a fotók valóban további, a szövegből esetleg konkrétan ki nem olvasható információkat közölnek (Azzola professzor szavaival élve: „a képek beszél­nek”), így ezeket a szöveggel együtt „olvasva” kaphatunk komplex ismereteket az éppen szóban forgó témáról. Miközben L. Juhász Ilona tanulmányai egyenként is, és a maguk összességében is fontos lenyomatai a 21. századi etnológiának, tárgyukat és stílusukat tekintve is méltán számot tarthatnak a szellemi kalandoktól nem visszariadó, nem szakember olvasók, valamint a néprajzzal éppen ismerkedő, tudományos impulzusokat kereső egyetemi hall­gatók érdeklődésére is. Keszegfalva, 2011. augusztus 11-én Liszka József

Next

/
Oldalképek
Tartalom