L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből - Notitia Historico-Ethnologica 5. (Somorja-Komárom, 2011)
A fénykép szerepe a lokális emlékezetben. Keszegfalvi példa
A FÉNYKÉP SZEREPE A LOKÁLIS EMLÉKEZETBEN Keszegfalvai példa Keszegfalva a Csallóköz délkeleti határán található község. Jelenleg három temetője van, két régi és egy újabb. Utóbbit 1966-ban hozták létre. A település lakott területén található két korábbi temetőt egy út választja el, s csupán néhány méterre fekszenek egymástól. Ezekbe a temetőkbe már nagyon ritkán temetkeznek, csupán abban az esetben, ha az elhunyt házastársa már itt nyugszik. Az országúira merőleges, két temető között vezető út jobb oldalán található régi temető főbejáratával szemben áll a 20. század első felében épült ravatalozó (vő. Liszka 1998, 230). Az 1966-ban megnyitott új temetőben egy modern halottasház is épült, amelyben már hűtőkamra is van. Mindhárom temetőben számos olyan síremléket láthatunk, amelyeken megtalálható az elhunytak képi ábrázolása is. Ezek egyrészt porcelánfotók (vő. Sörries 2002, 249-250), másrészt pedig az 1989-es rendszerváltás után egyre nagyobb teret hódító ún. maratásos, gravírozási eljárással készült képmások (L Juhász 2004, 113). Ez utóbbiak szinte kizárólagosan az új temető síremlékein figyelhetőek meg. A porcelánfotók a síremlékeken a 19. században terjedtek el a Kárpát-medencében olasz hatásra, először a tehetősebb, városi úri és polgári körökben, majd fokozatosan a kisebb mezővárosi és falusi temetők síremlékein is megjelentek. A temetkezési szokások és temetők, különösen azok archaikus (vagy annak vélt) vetületeinek a vizsgálata már régóta az egyik legközkedveltebb témája a néprajzkutatásnak, azonban a síremlékeken előforduló fényképek néprajzi szempontú vizsgálatával a közelmúltig egyetlen kutató sem foglalkozott, valahogy mindig kívül rekedt a tudományos vizsgálatok során. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a tárgyi néprajzi kutatásoknál az esztétikai szempont volt meghatározó kritérium, s mivel a síremlékeken előforduló fényképek nem illeszkedtek az „ősit” „régit" és „szépet”, s nem utolsósorban nemzeti specifikumokat kereső néprajzi megközelítés kánonjába, figyelmen kívül hagyták, és giccsnek tekintették ezt a jelenséget. Noha - amint fentebb említettem - már a 19. század végén megjelent a temetőkben, először, s csupán érintőlegesen, Kunt Ernő tért ki néhány mondatban egyik tanulmányában a paraszti sírjeleken előforduló fényképekre (Kunt 1995). Néhány évvel később Tárcái Béla (1997), majd Tóth Vilmos (1999) szentelt egy-egy tanulmányt a temetői fényképhasználat kérdésének. Egy gömöri település, Rudna temetkezési szokásainak és temetőkultúrájának változásait összegző kötetemben (L. Juhász 2002, 232-233.), valamint a bodrogközi Nagytárkány temetkezési szokásait összefoglaló tanulmányomban foglalkoztam a síremlékeken található fényképekkel is (L. Juhász 2006, 452-453). A vajdasági kutatók, Silling István (2002) és Klamár Zoltán (2004) már érintették a fényképhasználat témáját tanulmányaikban, illetve közöltek fényképes síremlékeket ábrázoló felvételeket. A fényképhasználattal kapcsolatos, más szerzők, illetve saját, a dél-szlovákiai temetők sírjelein és az út menti halálhelyjeleken előforduló fényképekkel kapcsolatos kutatási eredményeket egy 2004-ben megjelent tanulmányban foglaltam össze (L. Juhász 2004).1 Az 1 A tanulmány, aktualizálva e kötetben Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti halálhelyjeleken címen szerepe; a kérdéskörrel kapcsolatos további részleteket itt talál az érdeklődő.
