Liszka József (szerk.): Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére - Notitia Historico-Ethnologica 1. (Dunaszerdahely, 1998)

Danter Izabella: Népi gyógyítás a történeti Hon vármegye néhány községében

Danter Izabella • Népi gyógyítás...

tűkkel mosták le. Ez az eljárás általánosan ismert volt. A megkérgesedett, kemény bőrfelületet sós vízben megáztatták, s mikor megpuhult, éles késsel lekaparták.

„Régen sokat jártak mezítláb, egykettőre megrepedt az ember sarka. Erre legjobb volt a birkafaggyú. Amikor levágták a juhot, a háját kisütötték, és az így nyert zsiradékot eltették. Szükség esetén gyertya felett kanálban egy keveset megmelegítettek és forrón a megrepedt bőrfelületre cseppentették. Fájt nagyon, de begyógyult.”

A lábszáron jelentkező piros gyulladásos foltokat szentantaltüzének nevezték. A régi öregek azt mondták, hogy „piros kukoricát kellett rátenni”.

Az égési sebeket általában a legjobban a vaj, a tejes vaj gyógyította meg. Az égésfelületet vastagon bekenték vajjal, s ez jól csillapította a fájdalmat. Más vélemény szerint az is hasznos volt, ha a megégetett testrészt lisztbe nyomták bele.

A történeti Hont vármegye déli területein található községek lakosai már a múltban is jól ismerték az őket körülvevő természetet, és igyekeztek az általa nyújtott lehetőségeket jól kihasználni. Ez tükröződik a fent leírt népi gyógyászati anyagban, amely sokrétű. Dolgozatomban az emberi betegségekkel, azok keletkezésének okaival, tüneteivel, gyógymódjaival foglalkoztam, a csecsemőkor betegségeire ez alkalommal nem tértem ki.

54