Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
294 Miklósné Zakar Andrea - Albert András választást egy szavazókártya birtokában gyakorolhatják. Mindkét tervezet kitér az autonómia és az állami intézmények viszonyára, néhány eljárást tartalmazva, illetve a törvényességi felügyeletet az alkotmány-, illetve a közigazgatási bíróságra ruházva (Bodó-Szász-Bakk 1995; Bakk 1995; Bakk 2004a). 1996-ban az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa még megbízott egy szakmai testületet a Bodó-Szász-Bakk-féle statútumtervezet átdolgozására, pontosítására, de a grémium munkája elmaradt. Az autonómia kérdése majd csak 2003-ban került ismét napirendre a magyar párt, illetve az akkor alternatívaként megjelenő más magyar politikai szerveződések munkájában. Az akkori tervek egy része azonban már egy jelentős paradigmaváltás mentén haladtak, az autonómia kérdését egy szélesebb körű, az egész államot érintő regionalizációs modellben helyezték el. Ezért ezekkel egy következő alfejezetben foglalkozunk. Jelentős előrelépésnek tűnt az autonómia problematikáját tekintve 2009-ben a megalakult Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, amely az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) együttműködése révén jött létre. A Fórum megalakított egy autonómiabizottságot, amelynek két társelnöke volt: Márton Árpád az RMDSZ, valamint Bakk Miklós az EMNT részéről. A bizottság tervbe vette egy autonómiáról szóló szótár készítését is, amely először magyar értelmező szótár lenne, majd egy román-magyar szótárrá is kibővülhetne. Az autonómiabizottság munkája viszont az elmúlt időszakban alig haladt előre, ennek következtében Bakk Miklós 2010februárjában lemondotta bizottságban betöltött társelnöki tisztségéről. Az autonómia erdélyi magyarság általi felvetését elemezve Bakk Miklós „alapvető stratégiai hibá’’-nak tartotta azt, hogy az autonómia napirendre tűzését nem közvetlenül a rendszerváltás után fogalmazta meg az erdélyi magyar társadalom, mert egy rendszerváltás körülményei ideális helyzetet teremtenek az autonómia kivívásának. A rendszerváltás pillanatában azonban erre nem volt felkészülve sem az erdélyi magyar közösség, sem a romániai társadalom egésze. A később színtérre lépő autonómiaprogramokkal kapcsolatban fellépő román politikai reakciókat sajátos „román modellként” értékeli Bakk, kiemelve annak határozatlanságát, stratégiai koncepcióhiányát (Bakk 2004c). Bodó Barna az autonómiával kapcsolatban a félelmet emeli ki, mint a fogalomról való diskurzus egyik alapelemét: „a félelem minden szereplőt áthat, függetlenül attól, hogy a többségi, illetve a kisebbségi oldalon áll.” E félelem leküzdésében azonban fontos szerepet kap a megértés, amelynek előfeltétele a „közös nyelv, amely mindkét fél számára ugyanazon jelentést hordozza" (Bodó 2004, 68, 70). A közös nyelv kialakításának véleményünk szerint hathatós eszköze lehet a tervbe vett autonómiaszótár is. A rendszerváltás utáni évtized bővelkedett az autonómiakoncepciókban, de csak az erdélyi magyarság részéről találunk kísérleteket, terveket, ezeket pedig alapvetően a kisebbségi léthelyzetből kiindulva és annak orvoslására készítették. A magyar közösségen belül ebben az időszakban nem találunk egyértelmű konszenzust az autonómia kapcsán. Ennek ellenére ez az első évtized egy meghatározó munkafolyamat időszaka volt, amikor az autonómiához kapcsolódó alapfogalmak és a kisebbségi törekvések skálája kirajzolódtak.
