Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
282 Miklósné Zakar Andrea - Albert András A román nemzeti kisebbség vallásjogi kérdéseikben nemcsak a vallási problémák megoldásaira kereste a válaszokat, hanem azon túl egy megtűrt vallású és kiváltságok nélküli nemzetiségnek az államalkotói státuszba való bekerülés lehetőségét, annak jogi eszközeivel: „Lényegét tekintve a vallási unió nem mint egy vallási aktus jelenik meg annak ellenére, hogy a mez, amelybe öltöztették, ezt sejtette. Tudatos politikai aktus volt, amelynek nyertese az erdélyi románság és annak egyháza volt...” (Dumitran-Gudor-Danila 2000, 282). Az erdélyi román nemzeti kisebbség vallási uniós törekvéseinek 1701-ben lezáruló első szakasza egy hosszú vallásjogi és politikai folyamatnak a kezdete volt. A vallási uniós küzdelmeikben kettős cél érdekében szálltak síkra: az egyházi autonómiáért és a nemzeti függetlenség megszerzéséért. Az erdélyi románság autonómiatörekvéseinek bemutatására jelen keretek között nem kerül sor teljes részletességében, de elmondható, hogy 1918 előtt az erdélyi románok sokkal jobb helyzetben voltak, mint például a besszarábiaiak, hiszen „az ortodox és görög katolikus érsekség köré szerveződő egyházi szervezetre támaszkodtak, sűrű iskolahálózatot tartottak fent (igaz, elsősorban elemi iskolákat, mindössze néhány középiskolát, de egyetemet nem), változatos és polemizáló kedvű sajtó adott hangot követeléseiknek, román bankokat működtettek, és szoros kapcsolatokat ápoltak Romániával” (Boia 2015, 70.). Az erdélyi románság egyrészt vágyott a Romániával való egyesülésre, de vágyott egy, a monarchiában megvalósuló önrendelkezésre, az egyenlő nemzetek konföderációjára is. Az első csak egy elképzelt jövő volt 1918-ig, a második egy megfogható jelen lehetősége. Egyes szakirodalmi források szerint az erdélyi románság inkább ez utóbbit támogatta volna (Boia 2015). Autonómiatörekvések a két világháború között Erdélynek mint regionális entitásnak az autonómiája a két világháború között több értelmiségi és politikus írásában felbukkan a térség helyzetének rendezési lehetőségeként, illetve mint a kisebbségi létbe került erdélyi magyarság kiútkeresése. De nem csupán a magyarok keresték Erdély jövőjének sajátos lehetőségeit, román és német modellekkel is találkozunk. A történelmi közeg bonyolultsága azonban nem teszi könnyűvé az eligazodást ezen elképzelések között, főleg hogy az oly sokszereplős eseménysor többféle szándékot is indukál, az egyes résztvevők más-más indokok és logika mentén igyekeztek felvázolni a saját autonómiatervüket. Nagy-Románia létrejöttével, melyet a román nemzet 1918. december 1-jétől datál, Erdély különös jelenségek színterévé vált. Brubaker elmélete3 szerint a kelet-közép-európai bonyolult etnikai viszonyok (ő maga alapvetően a nacionalizmus természetrajzára kíváncsi, és ennek mentén elemez) egy metodológiai háromszög mentén értelmezhetőek leginkább: a háromszög egyik csúcsa a nemzeti kisebbség, a második a homogenizáló nemzetállam, melynek területén az előbbi kisebbség él, míg harmadik az az anyaország, amelyhez a kisebbség nyelvileg és kulturálisan kapcsolódik.4 3 Roger Brubaker 1996-ban megjelent Nationalism Reframed, Nationshood and the National Question in the New Europe című könyvéről lásd Grúber 2002. 4 Ugyanerre utal Szarka (2008), amikor az anyaország, az állampolgárság szerinti állam és a kisebbségek klasszikus hármas (triadikus) viszonyrendszerérői ír.
