Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
3.5 Az erdélyi autonómia Miklósné Zakar Andrea - Albert András Bevezető Az oly sokszor és sokak által felvetett és elemzett erdélyi autonómia kérdése napjaink egyik legaktuálisabb vitájává érett Erdély kontextusában. Erdélynek mint egyedi területi entitásnak, régiónak az elismerése különböző nehézségekbe ütközik, holott a történelmi, kulturális és egyéb meghatározottság okán ennek létjogosultsága nehezen vitatható. Tévhit az, hogy csupán Székelyföld kapcsán beszélhetünk autonómiatörekvésekről, és az is helytelen elképzelés, hogy csak az Erdélyben élő magyar kisebbségek akaratában és elképzeléseiben merül fel. Az erdélyi román közéleti személyiségek és értelmiségiek részvétele és véleményei jól mutatják, hogy a románság akarata sem áll feltétlenül szemben az Erdély jövőjéről kialakult magyar elképzeléssel, vagyis nem magyar-román ellentétről kell beszélnünk a téma kapcsán, hanem valamilyen egész más feszültségről, melyet valószínűleg a politikum gerjeszt és/vagy tart fenn. Mára már elmondható, hogy a Székelyföldet kivéve, ahol a magyar kisebbség aránya még mindig domináns, Erdélyben egy kisebbség sem rendelkezik nagyobb fokú térségi koncentrációval. Ezzel a ténnyel megkérdőjelezhető Erdélynek az ország többi részétől való etnikai-kulturális törésvonal mentén történő elkülönülése, leginkább regionális törésvonalról beszélhetünk e tekintetben. Az Erdélyben megjelenő autonómiatörekvések hosszú múltra vezethetőek vissza, és gyökerei a románok mint kisebbség törekvéseiben is megnyilvánultak évszázadokkal ezelőtt. Az erdélyi románok autonómiatörekvéseinek néhány aspektusa A románok etnogenezisét kutatva két elmélettel találkozhatunk. A mai hivatalos román történetírás által kidolgozott úgynevezett dákoromán kontinuitáselmélet szerint a román nép Dácia őshonos lakói és a hódító rómaiak keveredéséből alakult ki. A magyar és a német történetírás álláspontja szerint a dél-balkáni területeken élő trák-illír törzsek a 8-10. században telepedtek le a kunok és besenyők által lakott Havasalföld és Moldva területén. A mai Bulgária és Macedónia területén élő lovas pásztorokat katonai szempontból a bizánci császárok szervezték be a bizánci hadseregbe. A 11. század elején nagy tömegekben harcoltak a bolgárok ellen. A bizánci források alapján 1166-ban Erdély ellen I. Mánuel császár által vezetett hadseregben vlachokként vagy oláhokként voltak említve.
