Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
232 Miklósné Zakar Andrea iratban elindult egy geopolitikai elemzéssorozat, amely újraexponálta a Közép-Európakérdést, és ezen belül értelmezni igyekezett Erdély helyzetét. A témával foglalkozó szerzők aktualizálták a Szűcs Jenő által leírt történeti makrorégiók kérdését (Szűcs 1983), beleszőve Huntington (Hungtington 1989) és mások modelljeit. Az erdélyi kérdés című tanulmányában Molnár Gusztáv ezt a témát már 1997-ben feldolgozta (Molnár 1997), és ezen írás vitát és párbeszédet generált a Pro Európa Liga által 1998-ban szervezett, kolozsvári beszélgetés alkalmával. Az értelmiségi párbeszéd szerkesztett változatát az Altera 9. száma De la „probléma transilvanä” la „probléma europeanä" címmel 1998-ban leközölte. (Az Altera a Pro Európa Liga által kiadott folyóirat volt). A vita leiratából kiderül, hogy miközben Bakk Miklós és Molnár Gusztáv fontosnak tartja az Erdély-problematika felvetését, addig az irodalomkritikus Alexandru Cistelecan (később a Provincia egyik felelős szerkesztője) és a történész Sorin Mitu az „erdélyi kérdéshez” egyelőre szkeptikusan és óvatosabban álltak hozzá. A Provincia folyóirat megszűnése utáni időszakban tartott fórumokon ez a kérdés újból felmerül (lásd például Enache-Szokoly 2004). Molnár Gusztáv a Provincia hasábjain (Molnár 2000) feldolgozta Jacques Lévy francia geográfus nézeteit (Lévy 2001), miszerint Európában „a latinok és ortodoxok közötti választóvonal nem a tulajdonképpeni vallási törésvonal kivetülése a külső valóságra, hanem egy komplex történeti-geopolitikai dinamika eredménye” (Molnár 2000, 2). Molnár Huntington véleményét is beleszövi mondandójába, aki szerint az ortodox civilizáció geopolitikai értelemben még mindig jelentős szerepet játszik, magállamával, Oroszországgal az élen. A kelet-európai ortodox államok azonban egy jelentős problémával néznek még mindig szembe, és ez alapvetően az irányultság kérdése, amelyre már utaltunk. Ez arra a már említett civilizáció-történeti folyamatra vezethető vissza, amely a 18. század elejétől a 19. század közepéig egyfajta civilizációváltást eredményezett, és így ez a posztbizánci térség a nyugati civilizáció részévé vált. Intézményesülési és intézményépítési szempontból azonban a folyamat problematikusnak tekinthető, mert a konvertálódó térben nem módosultak a „hagyományos mentális struktúrák és társadalmi viszonyok", ahogyan azok megváltoztatták a nyugati társadalmakat (Molnár 2000). Ez lehet az egyik jelentős oka annak, hogy az ortodox térség országai nem tudnak nyugati mintára kialakított modern polgári nemzetállamokat építeni, és megrekedtek egy olyan nemzetállam-építési szinten, mely Nyugat-Európában már meghaladott. A modern állam kiépítésének ez a problematikája alapvetően abból adódik, hogy a modern állam modelljét ebbe a térségbe csak „exportálták”, így ezen eszme „eredete, dinamikája és körvonalai egy másik, eltérő kulturális mátrixban keresendők, egy olyan kultúrában, amelynek más a kulturális tőkéje” (Schöpflin 2001b, 10). A témában kialakult diskurzus egyik román résztvevője, Sabina Fati is, elemezve Délkelet- Európa lehetőségeit, megpróbálta megfogalmazni a lemaradás okait. Emellett nyilván Fati a felzárkózás lehetőségeit nagyon is valósnak láttatja: „Ennek a térségnek a lemaradása nem új keletű, ügyetlensége, tehetetlensége, dilemmái nagymértékben befolyásolták politikai és gazdasági fejlődését. Az összetett nemzetiségi keveredés szintén felelős Délkelet-Európa ingatagságáért és rendezetlenségéért. A - heterogén állapot hátránya - és a késői modernizálás azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy az európai délkelet örökre befejezetlen konstrukció marad” (Fati 2002,7). Érdekes momentum Fati érvelésében a nemzetiségi heterogenitás kérdésének felvetése és annak negatív konnotációjú meghatározása: a rendezetlenség és határozatlanság egyik okozója a térség etnikai sokszínűsége.
