Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
Kis nagy ország: Szlovákia 171 A natio Hungaricához való tartozást igazolja Samuel Timon Imago antiquae Hungáriáé című írásában (Kassa, 1733). Véleménye szerint Pannónia-Magyarországon a magyarok bejövetele előtt itt élő népek mind szlávok voltak. A mai morvák ősei az ómorvák, akiktől a szlovákok nyelvi és erkölcsi vonatkozásban különböznek. A fehér lovat és más ajándékokat azoknak a szlovákoknak a tanácsára küldték Svátopluknak, akik nehezen viselték a morvák fennhatóságát. A magyarok ezeket a morvákat és Svátoplukot győzték le. A Szlovákiában élő szlovákok pedig a magyarok szövetségeseivé váltak, s idővel megállapodás alapján egy közös államban egyesültek. Földrajzi szempontból értékelhető leírást ad még ebből a korszakból Krištof Jan Jorán morvaországi történész, aki írásában (De originibus Slavicis, Bécs, 1745) kifejtette, hogy a szlávok őshazája a Duna és a Tátra között elterülő ország volt, s ezért a szláv nyelvjárások közül a szlovák nyelv (dialectus Hungaro-Slavicus) a legsértetlenebb és legtisztább formában fennmaradt szláv nyelv (Tibenský 1972). A szlovák nemzeti megújulás kezdete az 1780-as évekre tehető. A barokk korból a nemzeti viták korszakába való átmenetet leginkább Juraj Papánek (1738-1802) latin nyelvű művével illusztrálhatjuk. A História gentis Slavae (1780, A szláv/szlovák törzs története, Pécs) a szlovákok történetének első összefoglalása. A nemzeti megújulás jele a nemzetvédő hangnem, a szlovákok jelenlétének visszavetítése a múltba. írásában a szlovákok királyságának kezdetét a Kr. előtti 4. századba helyezte, fiktív szlovák királyok sorát sorolja fel. A Nagymorva Birodalmat szlovák királyságként, Svátoplukot szlovák királyként ábrázolta, és a cirill-metódi (keleti kereszténység) hagyományt a szlovák történeti fejlődés szerves részének tekintette. Ez a mű, fikciókra épülő jellege ellenére, jelentősen befolyásolta a szlovák nemzeti megújulás későbbi szellemi elitjét, és megihlette a nagymorva hagyomány ápolásának későbbi történeti műveit is. Az időbeliséget figyelembe véve ekkor jelent meg Juraj Sklenár munkája, a Vetustissimus Magnae Moraviae situs (Pozsony, 1784), amely a Nagymorva Birodalom határairól szól. Szerinte a Nagymorva Birodalom nem a Duna feletti Morva folyó, hanem az illír/szerb Morava mentén alakult ki. Innen terjeszkedett északi és nyugati irányban. Az ómorvák fokozatosan megszállták a mai Szlovákiát és Morvaországot is. Az ómorvák és Mojmír veresége után a magyarok csupán a régi Pannóniát szállták meg a Dunáig. A magyarok nem igázták le a Vág és a Tisza mentén élő lakosságot. Itt a szlovákok laktak, jóval a morvák érkezése előtt. „S így semmi esetre sem mondható, hogy a szlovákok a morvák hazai maradványai” (Tibenský 1972). A korabeli vitát Arató Endre (Arató 1975) úgy értelmezi, hogy ez a szellemi harc a privilégiumok miatt zajlott. A magyarok harccal (honfoglalás) megszerzett jogait elismerték a korabeli szláv/szlovák írók, de szerették volna érvelésükkel elfogadtatni, hogy ebben a már akkor élt szlávoknak/szlovákoknak is jelentős szerep jutott. Az együttes harc hirdetői voltak. Papánek elsősége abban mutatkozik meg, hogy először ő különböztette meg a hungarusokata magyaroktól. A szlovákok Magyarországon nem rendelkeznek külön privilégiumokkal, rendi-nemesi előjogokkal, mint a magyarok, de mint hungarusokat jogok illetik meg őket. A hugarus-tudat és a szláv nemzetiséghez tartozás nem okozott számára ellentmondást, sőt ennek az egységnek a kinyilvánítása felfogása szerint épp a hungarusok közé való tartozását igazolta. Az újabb szakirodalomban Káfer István fejtette ki, hogy a katolikus, illetve az evangélikus papok tollából származó szlovákságvédő írások keresztény szellemiségűek, nem mások ellen lázítanak, hanem saját művelődésük gyarapítására intenek (Káfer 2009,17-31).
