Hardi Tamás (szerk.): Terek és tér-képzetek. Elképzelt és formalizált terek, régiók a Kárpát-medencében, Közép-Európában - Nostra Tempora 23. (Somorja-Győr, 2015)
III. A szomszéd államok régiói, elképzelt és formalizált földrajzi terei
166 Hardi Tamás - Mezei István mal, és nem rendelkeztek olyan privilégiumokkal sem, ami nemzeti létüket, különállásukat biztosította volna. Az észak-magyarországi szláv nyelvi emlékeken keresztül bizonyítható a szlovák nyelv és vele az önálló szlovák nép fokozatos kialakulása. Ezt a jelenséget úgy kezeli a történettudomány, hogy ezt az észak-magyarországi sűrűsödésű szláv népcsoportot szloviennek nevezi. Ezzel fejezi ki azt a tiszteletre méltó küzdelmet, amit ez a nép vívott önmaga megteremtéséért. Megnevezésükre a szláv szó túlságosan általános lenne, a szlovák megnevezés pedig történelmietlen. A polgári nemzetté válás idején, a 19. század elején hosszú viták során alakult ki a szlovák értelmiségiek körében a megegyezés a szlovák nyelvről. Ez a szlovák nemzetté válás korszaka. Ennek a gyötrelmes, ám eredményét tekintve sikeres folyamatnak a lépcsőfokain bontakozott ki a szlovákok politikai földrajzi térszemlélete. A szlovák nyelvű írásbeli források hiánya miatt az első történelmileg biztos állításokat őseik jelenlétéről a középkori latin nyelvű iratokban találjuk meg (Bartl et al. 2003). Ezek az iratok a városok életéhez kötődnek, amely iratokban előjogokat kap az illető város a többi településhez képest. Az első privilégiumot IV. Béla adta 1238-ban Nagyszombat város minden (sc/av/, cives et hospites nostri) lakosának. A felsorolásban szerepel a sclavi szó is, ami a szláv lakosokat jelenti. 140 évvel később, 1378-ban készült el a zsolnai városi könyv első része. Ebben szerepel egy olyan kitétel, hogy a németül nem tudó egyének (szlávok) anyanyelvükön is vallomást tehetnek a bíróság előtt. A szlávok nagy létszámára és társadalmi erejére utal, hogy három évvel később, 1381-ben Nagy Lajos király előírta, hogy a zsolnai városi tanácsban azonos számú helye legyen a németeknek és a szlávoknak, sőt, a város bíráját felváltva kell a két nép közül választani. A fentiekhez hasonló, tehát a szláv nyelvű lakosok jelenlétét bizonyító iratok száma sokasodik az időben. Például, amikor 1446-ban az országgyűlésen a magyar rendek kormányzóvá választották Hunyadi Jánost, az iratokban megemlítik, hogy a pozsonyi követek nem értették a magyarul folyó tárgyalásokat. Megjelennek és idővel sokasodnak azok a bizonyítékok is Észak-Magyarországon, hogy a szlávoknak nevezettek egy rájuk jellemző, formálódó saját nyelven, a szlovákon beszélnek. A többféle szláv nyelvű népcsoport nyelvéből kialakuló nyelv, a szlovák elkülönülésére utal az a cseh nyelvű, 1422-ben kelt adóslevél, amely szlovakizmusokat tartalmazott. 1451-ből származik az a feljegyzés a zsolnai városi könyvben, amely szlovakizált cseh nyelven íródott.1 Nem sokkal később, 1473-ban ugyancsak Zsolnán jegyezték le a magdeburgi városi jog ugyancsak szlovakizált cseh nyelvű fordítását, ami alapján igazgatták a várost. 1476-ban az újonnan elkezdett trencséni városi könyvben a kezdő latin beírás előtt feljegyezték a városi tanács tagjai által elmondott esküszöveg szlovakizált cseh nyelvű változatát. Mindezek nem pusztán a szlovák/szlovakizált cseh nyelv meglétét, hanem hivatalos nyelvként való használatát is bizonyítják (Bartl et al. 2003). Az egyházi iskolákban tanító cseh származású papok, a huszita betörések, a cseh testvérek mozgalma, a Bécset kikerülő, Morvaországon keresztül haladó kereskedelmikatonai-politikai kapcsolatok stb. mind a cseh nyelv hatását erősítették, elsősorban a 1 A szlovák történelem lexikona című kiadvány kronológiát tartalmazó fejezetében Július Bartl az 1451-es dátumnál „legrégibb szlovák nyelvű feljegyzést” emlft (p. 59), a fogalomtárban lévő zsolnai városi könyv szócikk szerzője, Vladimír Segeš viszont szlovakizált cseh nyelvet (p. 404).
