Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
1. Húsz év után. A szlovákiai magyarok 1938-as társadalmi, politikai rajza
36 Húsz év után rozni, hiszen a választások települési szintű eredményei azt bizonyítják, hogy az ellenzéki magyar pártokra jelentős számú, a népszámlálás során magát nem magyarnak valló személy is leadta szavazatát, míg a CSKP-ra és a csehszlovák pártokra adott voksokon belül lehetetlen elkülöníteni a magyar szavazók számát. Ha a két háború között működő összes magyar pártot fel szeretnénk sorolni, viszonylag hosszú listát kapnánk. Az ellenzéki pártok közé többek között a Magyar Nemzeti Munkáspárt, a Magyar Nemzeti Párt, az Országos Keresztényszocialista Párt, az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt, a Szlovenszkói Magyar Jogpárt, a Szlovenszkói Polgári Párt tartoztak. A magyar politika kormánytámogató vonalát a Köztársasági Magyar Földmíves Párt, az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt, az Országos Parasztpárt és a csehszlovák pártok magyar szekciói jelentették, míg a baloldali politikát kezdetben a Cseh-szlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártja, majd pedig a CSKP képviselte. A korabeli magyar politikai élet azonban még inkább strukturáltabb volt, mint azt a három fenti pólus megjelölésével fel lehet vázolni. Ugyanis magán az ellenzéki pártokon belül is jól látható törésvonalak mutatkoztak, amelyek részben generációs okokra, másrészt a magyar politika által követendő stratégiai elképzelésekre vezethetők vissza,74 s amelyek miatt az ellenzéki politika szimplán „sérelmiként” való elkönyvelése a valóság felszínes leegyszerűsítésének tűnhet. A két nagy ellenzéki magyar párt 1936-os összeolvadásáig a legjelentősebb magyar politikai erő az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) volt, amely ugyan nevében nem viselte a magyar jelzőt, s retorikájában is a keresztény őslakosság (tehát magyarok, németek és szlovákok) pártjának mondta magát, valójában azonban egyértelműen magyar jellegű politikai képződmény volt. A párt meghatározó alakjai a harmincas években Szüllő Géza és az őt a pártelnöki poszton 1932-ben felváltó Esterházy János voltak. Szüllő a szlovenszkói magyar politika nagy öregjének számított, aki pártvezéri tevékenysége mellett a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga meghatározó személyiségeként a magyar közösség külpolitikai képviseletét is ellátta. A Bethlen István emberének számító Szüllő, akinek politikáját a Magyarország érdekeihez való feltétlen lojalitás jellemezte, pozíciója a harmincas évek elején részben meggyengült, s ekkor a Budapest számára kezelhetőbbnek látszó Esterházy Jánost ültették a helyére. Szüllő azonban csak pártelnöki pozícióját veszítette, befolyását nem, s továbbra is a hazai magyar politika meghatározó alakja maradt. Esterházy János a kevés a szlovenszkói magyar társadalom iránt elhivatott arisztokraták egyike volt, aki műveltségi hiányait elhivatottsággal pótolva fokozatosan az egyik legjelentősebb magyar politikussá nőtte ki magát. A másik jelentős magyar ellenzéki párt a Magyar Nemzeti Párt volt, amely az OKP-vel ellentétben elsősorban a szlovenszkói magyarság protestáns rétegeit szólította meg, miközben jelentős támogatottsága volt a liberális értelmiség és a magyar anyanyelvű zsidóság körében is. A párt meghatározó alakja hosszú éveken keresztül a Gömörben és Liptóban is birtokló, a kulturális kezdeményezéseket gyakran felkaroló, s maga is irodalmi ambíciókat ápoló, joviális földbirtokos, Szent-Ivány József volt. Az állandó gazdasági problémákkal hadakozó s a Szüllőtől eltérően a szlovenszkói magyar közösségépítést a budapesti érdekeknél előbbre tartó Szent-Ivány azonban a harmincas évek közepére fokozatosan kiszorult a politikacsinálás első vonalából, s a fiatalabb és agilisabb, nem mellékesen pedig a népiség eszméjében rejlő lehetőségeket hamar felfedező komáromcsehi birtokos, Jaross Andor lépett a helyére. 74. A két háború közötti kisebbségi politikai élet strukturáltságához, az említett stratégiai és generációs különbségekhez lásd Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram, 2004, 49. és 72-74.
