Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
4. Nemzetállamból nemzetiségi állam, avagy a nemzetiségi statútum megkésett kísérlete
148 Nemzetállamból nemzetiségi állam... 4.4. A Runciman-misszió és a szudétanémet-kérdés kiéleződése Prága mindig is szerette volna a nemzetiségi problémákat belügyként kezelni, s kizárni abból a nemzetközi közvéleményt. Ez a koncepció azonban 1938 kora nyarára véglegesen kudarcba fulladt, amiben nem kis szerepe volt a német diplomácia tudatos lépéseinek, amelynek köszönhetően a szudétanémet-kérdés fokozatosan az európai közvélemény figyelmének centrumába került. Berlin és Prága között pedig a propaganda változatos eszközeit felvonultató versengés kezdődött Európa megnyerése érdekében. Ennek során Beneš fő érve - ebben az esetben egyébként helyesen - az volt, hogy Németország valójában nem a szudétanémet-kérdés megoldására törekszik, hanem Csehszlovákia megsemmisítésére, s Prága nem csupán a cseh érdekeket védi, hanem Európa békéjét is. Az európai közvélemény azonban egyre inkább Hitlernek hitt, elfogadva azt, hogy Csehszlovákia mesterségesen összetákolt ország, s ha nem változtatja meg radikálisan a nemzetiségekkel szembeni politikáját, az Európa biztonságát veszélyezteti. A szudétanémet-kérdés nemzetközi problémává terebélyesedését leginkább sir Walter Runciman angol politikusnak a missziója jelezte, amelynek megítélése meglehetősen ellentmondásos, a cseh-szlovák szakirodalom nagyobbik részéről pedig egyenesen ellenséges. Runciman missziója kétségkívül más volt, mint aminek látszani akart, hiszen Prága nem kérte a közvetítését (sőt valójában ellenezte), az angol lord pedig végképp nem független megfigyelő volt, hanem az angol politika, sőt személyesen Chamberlain küldötte, akinek a feladata az angol érdekek képviselete volt. A Foreign Office által adott instrukciók szerint Runcimannek a végső esetben akár egy nagyhatalmi konferencia vagy népszavazás útján is, de le kellett volna zárnia a szudétanémet-kérdést,441 így az angol lord minden erejével azon volt, hogy a képlékenyebb csehszlovák elképzeléseket a meglehetősen mereven kijelölt német követelésekhez közelítse. Runciman jelenlétének az első eredménye az űn. harmadik terv megszületése volt, amelynek alapját a lord munkatársának, Asthon-Gwatkinnak Kundt és Sebekowsky szudétanémet képviselőkkel folytatott megbeszélése jelentette. Ennek alapján terjesztette elő a kormányfőt egyre inkább mellékvágányra szorító Beneš elnök442 augusztus végén az általa harmadiknak nevezett tervet, amely a közszolgálati arányosság és a nyelvi jogok kiszélesítése mellett 3 német többségű megye létrehozását helyezte kilátásba, amelyek önálló költségvetéssel és helyi (tehát német) rendfenntartó erőkkel rendelkeztek volna.443 Az SdP tárgyalói a tervet szinte azonnal elvetették, hivatalosan pedig szeptember 2-án tették meg ugyanezt. Az angol lord miközben már saját rendezési tervén dolgozott, ezért további engedményekre ösztönözte a csehszlovák vezetést, amely a nemzetközi reakciók miatt is egyre inkább érdekeltté vált a tárgyalásos rendezésben. Elsősorban ennek tudható be az űn. negyedik terv megszületése, amely Prága részéről a szudétanémet követelések előtti szinte teljes meghátrálást jelentette. Az ismét csak Beneš elnök által megalkotott, a kormány által szeptember 5-én elfogadott és az SdP-nek két nappal később előterjesztett tervezet Runciman szerint is a lehetséges csehszlovák engedmények végső határát súrolta, hiszen Prága a legtöbb pontban elfogadta a karlsbadi igényeket, és az állami 441. Čelovský, i. m. 236. A cseh történész szerint a nagyhatalmi konferencián Lengyelország és Magyarország esetleges részvételével is számoltak. 442. Emlékirataiban Beneš úgy emlékszik vissza, hogy a tárgyalások eredménytelenségét látva ő maga három ízben is kezdeményezte a kormányfő cseréjét, de eredménytelenül. Hodža félreállítását többek között azzal is indokolja, hogy maga Henlein jelentette be, hogy a továbbiakban csak a köztársasági elnökkel hajlandó tárgyalni. Vö. Beneš, i. m. 269. és 277. A Hodža és Beneš közötti koncepcionális ellentétekkel kapcsolatban lásd Szarka László: Národnostní statut a rozpory mezi Benešem a Hodžou 1935-1940. StredníEvropa, 1992, 26. sz. 50-53. 443. Dejmek, i. m. 279.
