Simon Attila: Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban - Nostra Tempora 18. (Somorja, 2010)
1. Húsz év után. A szlovákiai magyarok 1938-as társadalmi, politikai rajza
12 Húsz év után köztársaság első évében a Csehszlovákiában élő magyarok összlétszáma megközelítette a 800 ezret. Az 1921-ben megtartott első hivatalos népszámlálás során 634 827 fő, vagyis Szlovákia lakosságának 21,48%-a vallotta magát magyarnak, az 1930-as népszámlálás idején pedig még tovább csökkent a szlovákiai magyarok száma, amely 571 988 főt, vagyis az összlakosság 17,58%-át tette ki.4 Ezek az adatok a magyarok számának jelentős csökkenését mutatják, hiszen míg 1919 és 1930 között Szlovákia összlakossága több mint 300 ezer fővel növekedett, a magyar lakosság száma ugyanebben a 11 évben közel 118 ezer fővel csökkent. Még inkább radikálisnak látszik ez a csökkenés, ha a kiindulási pontként az 1910-es, még a Monarchia idején megtartott népszámlálást vesszük alapul, amely szerint a később Szlovákiának nevezett területen 2 919 714 lakos élt, akik közül 884 309 fő, vagyis a teljes lakosság 30,3%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Ebben az esetben 1910 és 1930 között 312 ezer fős fogyásról beszélhetünk, vagyis 20 év alatt 35%-kal (egyharmadával) esett vissza a magyarok száma. Ennek a radikális létszámcsökkenésnek a súlypontja (mintegy 250 ezer fős csökkenés) kétségkívül a felvidéki területek csehszlovák megszállásának kezdete, valamint az 1921-es népszámlálás között eltelt mintegy két és fél esztendőre esik, míg az 1921 és 1930 közötti egy évtizedben ehhez képest már kisebb mértékben, „csupán” 63 ezer fővel csökkent a magyarok száma. A jelzett 250 ezer fős (közel 30%-os) csökkenés okairól máig megoszlik a szakirodalom véleménye. A cseh és szlovák historiográfia az 1910-es és 1921-es népszámlálás adatai közötti különbséget az utolsó monarchiabeli népszámlálás hiteltelenségével magyarázza. Elfogadva azt, hogy az 1910-es adatok torz képet mutattak az északi megyék nemzetiségi összetételéről (különösen a városok esetében), illetve tudatosítva azt is, hogy a csehszlovák népszámlálások is torzítottak, a jelzett negyedmilliós népességcsökkenés okait máshol kell keresni. Úgy véljük, hogy az új országba került magyarok számának gyors fogyását alapvetően három tényezővel lehet magyarázni: az államfordulat utáni menekültáradattal; a többnyelvű lakosság identitásváltásával; illetve a népszámlálások módszertanában bekövetkezett változásokkal. A felsorolt tényezők közül egzakt módon leginkább a magyar lakosság egy részének elvándorlását lehet megragadni, hiszen ezt illetően viszonylag pontos adatokkal rendelkezünk. Az államfordulattal egy időben a Csehszlovákiához került magyarországi megyékből azonnal menekültáradat indult meg Magyarország akkor még ki sem jelölt új határai mögé. Az elvándorlás okai különbözők voltak, s à csehszlovák hatóságok kényszere ugyanúgy szerepet kapott benne, mint az önkéntes otthonváltás. A Magyarországra költözött családfenntartók egy jelentős hányada az általuk nemzetállamként érzékelt magyar államhoz érzelmileg és gazdaságilag is kötődő állami alkalmazott (tanítók, vasutasok, postások, hivatalnokok) és értelmiségi volt, olyanok, akiknek a szolgálatára az új állam nem tartott igényt, vagy akik saját maguk döntöttek arról, hogy nem akarják az új államot szolgálni. Mivel a menekültek döntő többsége nem csupán a magyar állameszméhez ragaszkodó, de egyben magyar anyanyelvű is volt, így az budapesti Országos Menekültügyi Hivatal által az 1918 novembere és 1920 decembere között felvidéki menekültként kimutatott 101 762 személyt5 bizton könyvelhetjük el a csehszlovákiai magyarok veszteségeként. 4. A népszámlálási adatok forrása Šprocha, Branislav-Tišliar, Pavol: Štruktúry obyvateľstva Slovenska v rokoch 1919-1940. Bratislava, Infostat, 2009, 99. 5. Dr. Petrichevich Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyévi működéséről. Budapest, Pesti Nyomda, 1924, 37.
