Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
3. Dél-Szlovákia szláv kolonizációjának elképzelései és tervei
Dél-szlovákia szláv betelepítésének konkrét tervezetei 73 Mivel az érintett területen a tervezet szerint 346 ezer fő él, amelyből csupán 40 ezer csehszlovák és mintegy 20 ezer a magát magyarnak valló szlovák, a többi pedig jórészt magyar, az elaborátum arra keresi a választ, hogyan lehetne ezeket az etnikai viszonyokat a földbirtokreform által megváltoztatni. Az eszközt pedig a telepítésekben találják meg: terveik szerint az itt rendelkezésre álló 97 ezer ha szántóterületből ugyanis csupán annak nem egész 20%-át, 17 ezer ha-t kívánnának a helyi lakosságnak felparcellázni, míg a maradék 80 ezer ha-t szlovák telepeseknek juttatnák. Ez 10-12 ha nagyságú telepes birtokok esetén is mintegy 7 ezer család ideköltöztetését tenné lehetővé. Az elaborátum ezenfelül mintegy 17 ezer ha összterületen maradékbirtokok létrehozásával is számol, amely által a nagybirtokosok helyett egy új, immár szláv középbirtokosi réteget lehetne megteremteni. így a kolonizáció befejeztével - folytatja a tervezet szerzője - a már ott élő csehekkel és az „elmagyarosodott, de visszaszlovákosítható” szlovákokkal együtt kb. 100 ezer szláv lakos állna szemben 286 ezer magyarral, ami sokkal jobb helyzetet teremtene a korábbi állapotnál. Az elaborátum végső konklúziója az, hogy „a kis telepesek következetesen végrehajtott kolonizációja a maradékbirtokok létrehozásával és a Duna mentén folytatott ipari és kereskedelmi vállalkozásokkal együtt a köztársaság dél-szlovákiai határszélének sokoldalú és hosszú távú birtoklását eredményezi”.214 Ezt pedig elsőrendű állami feladatnak nevezi a tervezet szerzője. A kolonizáció várható mértéke meghatározásnak a szándéka vezette a következő dolgozat215 szerzőjét, Jirí Brandejst, aki a Mezőgazdasági Minisztérium pozsonyi kirendeltségének a munkatársaként kapcsolódott be a telepítések irányításába. Az 1924- ben megjelent tanulmánya három kérdéskörre összpontosítva vizsgálja a telepítések kérdéskörét: mennyi a kolonizációra alkalmas terület, hol kell kolóniákat létesíteni, illetve mennyi kolonistát lehet letelepíteni. Brandejs a telepítési terület kijelölésében két szempont, a gazdasági és nemzetpolitikai érvényesítését tartotta fontosnak. Eszerint telepítési területként csak azok a járások jöhetnek számításba, amelyekben a szántók aránya meghaladja az összes mezőgazdasági terület legalább 50%-át, a magyar nemzetiségű lakosság aránya pedig a járás összlakosságának 20%-át. Brandejs azt a 16 járást sorolja a „vitathatatlan telepítési területbe”, amely mindkét feltételnek megfelel: a Somorjai, Galántai, Vágselyei, Dunaszerdahelyi, Ógyallai, Párkányi, Érsekújvári, Komáromi, Ipolysági, Lévai, Nyitrai, Verebélyi, Gálszécsi, Nagykaposi, Nagymihályi és Királyhelmeci járást. További 16 járást, amely csak az egyik vagy a másik feltételnek felel meg, a „kétséges kolonizációs terület" megnevezéssel illet. Ezek közül leginkább azt a 8 járást javasolja betelepítésre, amely a nyugat- és kelet szlovákiai „vitathatatlan kolonizációs területet” összeköti, s amelyek által összefüggővé lehet tenni a telepítési területet. Ez a 8 járás a következő: az Ipolypásztói, a Losonci, a Feledi, a Tornaijai, a Rozsnyói, a Szepsi, a Kassai és a Kismihályi.216 A szerző számításai szerint az így kijelölt - 24 járásra kiterjedő - telepítési területen összesen 111 769 ha felparcellázásra alkalmas szántó található, amely214 Uo. 215 Brandejs, Jirí: Kolonizační problém Slovenska. Československýzemëdëlec, (VI.) 1924. 2. sz. 13-25. p. 216 Brandejs az 1923. január 1-jén életbe lépett közigazgatási felosztás előtti járásokat vette alapul.
