Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
9. Telepesek a történelem viharában
A visszacsatolt területeket elhagyó telepesek további sorsa 217 A Magyarországról elmenekült telepesek helyzete végül 1939 kora nyarára jutott nyugvópontra. Ekkorra már valamennyi menekült családnak sikerült úgy-ahogy megnyugtató elhelyezést találnia (döntő többségük eredeti lakóhelyére tért vissza), s mivel az összes kolonista kiutasítására mégsem került sor, így újabb menekülők már nem érkeztek Szlovákiába. A telepesek 1938-as sorsa számos tanulsággal szolgál. Egyrészt igazolja azt, hogy az egyik igazságtalanságot egy másik igazságtalansággal nem lehet felszámolni, s hogy az erőszak nem igazolható sem vélt, sem valós sérelmekkel. Másrészt a helyi magyar társadalom telepesekkel szembeni állásfoglalása igazolta azokat a félelmeket is, amelyeket maguk a telepesek is éreztek, de amelyek a telepítéseket irányító testületekben csak közvetlenül az első köztársaság utolsó hónapjaiban fogalmazódtak meg. Ez a félelem pedig abból származott, hogy a telepítések mesterséges beavatkozást jelentettek egy régió etnikai, szociális viszonyaiba, s a kolonistákat érintő protekcionista állami politika eleve szembefordítja majd velük a helyi lakosságot. így a helyi magyar lakosság sohasem fogja elfogadni a telepeseket, s az első adandó alkalommal szembefordul azokkal. A Telepítési Hivatal egy 1938-as jelentésében már érzékelhető ez a félelem. A jelentés szerint ugyanis „a kolóniákat nem szabad a privilegizált helyzetű falvak szerepébe kényszeríteni, a telepesekből pedig nem szabad a többi földműves közül és a társadalomból kiemelt pretoriánust alkotni. A kolóniáknak be kell épülniük abba a környezetbe, amelyben létrejöttek, s lehetővé kell nekik tenni, hogy közéleti, gazdasági és kulturális szempontból is betagozódjanak a környező világba." Ezeknek a szavaknak a megkésettsége szintén magyarázat lehet arra, ami 1938-ban a telepesekkel történt.
