Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
9. Telepesek a történelem viharában
214 Telepesek a történelem viharában tői elvett birtokok további sorsát, mint ahogyan az egész felvidéki birtokrendezést, a kezdetektől számos visszásság és tisztázatlan ügy kísérte. A Jaross és Szilassy által irányított akció során nem csupán a telepesektől vettek el birtokokat, de számos magyar nemzetiségű kisgazdától is. A Képviselőház 1939. október 11-i ülésén Csóka Lajos intézett interpellációt ebben az ügyben a miniszterelnökhöz,557 elsősorban azt panaszolva fel, hogy a földbirtokrendezéssel foglalkozó minisztériumi ügyosztály jogorvoslat lehetősége nélkül kobozza el magyar emberek földjeit a visszacsatolt területeken. Noha Csóka felszólalása ellen épp a volt szlovákiai magyar politikusok (pl. Vozáry Aladár, Füssy Kálmán) tiltakoztak a leghangosabban, Teleki - akinek, mint már utaltunk rá, fenntartásai voltak Szilassy tevékenységével kapcsolatban - a panaszok kivizsgálását és a jogszerűség viszszaállítását ígérte meg. Ő sem zárta ki azonban annak a lehetőségét, hogy a földbirtokpolitikát az állam jutalmazásra vagy épp büntetésre akarná felhasználni, vagyis nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy a Csehszlovák Köztársasággal pozitív viszonyt ápoló magyaroktól is el lehessen venni a reform során kiutalt birtokokat. A volt telepes birtokok további sorsát illetően még nem történtek meg az alapkutatások. A történet érdekes mozzanata azonban az, hogy 1939 őszén a gömöri Gernyőpuszta légionáriusok után üresen maradt házaiba lengyelországi menekülteket költöztettek, s a volt kolónia így egyike volt azoknak az ideiglenes menekülttáboroknak, amelyek közül sokat épp a volt magyar-szlovák határvonal üresen maradt objektumaiban (határőrlaktanyák stb.) alakítottak ki.558 9.3. A VISSZACSATOLT TERÜLETEKET ELHAGYÓ TELEPESEK TOVÁBBI SORSA A kolóniák területét önként vagy kényszer hatására elhagyó telepesek megpróbáltatásai azzal, hogy telepes birtokaikat elhagyták, még nem szűntek meg, hiszen az autonóm szlovák kormányzat velük kapcsolatos magatartása korántsem volt egyértelmű. Az már az első bécsi döntés előtt világos volt Pozsony számára, hogy ha megindul a telepesek áradata, elhelyezésük komoly nehézségeket fog okozni. Igaz ugyan, hogy október második felére elkészült a telepek evakuálási terve, ám valószínűleg annak készítői is érezték, hogy az csak korlátozott számú menekült rövid idejű elhelyezésére lehet megoldás. Az események igazolták is a félelmeket. Alapvető gondot jelentett az, hogy a telepesek egy része - különösen az északi megyékből származó szlovákokra érvényes ez - a társadalom legszegényebb rétegeiből került ki. Ők ahhoz, hogy Dél-Szlovákiában telepes birtokhoz juthassanak, eredeti lakóhelyükön lévő ingatlanjaikat értékesítették, s így 1938 őszén nem volt hová visszatérniük. Ez is közrejátszott abban, hogy a visszacsatolás után őket ért sérelmek ellenére, ameddig lehetett, ragaszkodtak a telepes birtokukhoz. Viszonylag legjobban még azok a telepesek jártak, akik a magyar honvédség bevonulása előtt önként és jórészt szervezetten hagyták el a visszacsatolt területeket. Ők vasúton szállíthatták el ingóságaikat eredeti otthonaikba vagy a hatóságok által kijelölt 557 Képviselőházi napló, II, 1939, 36. ülés, 1939. október 11. 558 A témával kapcsolatban lásd Gniazdowski, Matusz: Lengyel háborús menekültek az első bécsi döntés után Magyarországhoz csatolt szlovákiai területeken. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5, 2003, 1. sz. 35-50. p.
