Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
6. Gazdálkodás és élet a koloniákon
A telepesek gazdálkodása 141 amely tüzelőfát adhatna, nincsenek gyümölcsfák. A telepesek a vizsgálat szerint túl magas árat fizettek a földért, s így egy átgondolatlan kísérlet szenvedő alanyaivá váltak. Zárásként a jelentés azt jegyezte meg, hogy ha a helyieket megkérdezték volna, azok bizonyára elmondták volna, hogy Vörösmajor rossz föld, ahol eddig mindenki, aki ott gazdálkodni kezdett, tönkrement. 21. kép. A fakópusztai Konrád-féle kertészet egy korabeli képeslapon A változó viszonyok a Csallóközön kívül is jellemzőek voltak. Kitűnő termőtalaj jutott például a Nyitra folyóhoz közeli józsefmajori, a mátyusföldi štefánikovói vagy a Szene melletti Újvilágmajori telepeseknek, kevésbé voltak viszont szerencsések a Verebélyi járásba tartozó Kisfajkürt kolónia telepesei, akiknek az agyagos, vizes termőfölddel is meg kellett küzdeniük. Egyes kolóniák számára a jó termőföld mellett a közeli cukorgyárak jelentették a megélhetést. A diószegi cukorgyár vonzáskörzetébe tartozó és kitűnő termőtalajra ráültetett nemeskosúti kolónia telepesei, illetve az oroszkai cukorgyárhoz közeli csatai és bényi kolonisták számára éppen ezért a cukorrépa termesztése jelentette a megélhetés és a prosperitás egyik fontos forrását. A telepes gazdaságok más csoportjainak a dohánytermesztés jelentett jövedelmet. Mivel a két világháború közötti Csehszlovákiában szigorú kvótákban szabták meg a dohányföldek nagyságát, az állam protekcionalista gyakorlata szerint Dél-Szlovákiában általában telepesek kapták meg az engedélyt a dohánytermesztésre, sőt állami támogatással több kolónián dohányszárítót is építettek számukra. Különösen a légionárius telepek esetében volt gyakori, hogy dohánykonceszsziót kaptak. Ez jelentette a prosperitás egyik forrását a bényi, csatai, miklósházai, a bélyi és battyáni, illetve balázsfai telepesek számára.
