Simon Attila: Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között - Nostra Tempora 15. (Somorja, 2009)
5. Az állami telepítések aranykora
Állami telepítések a Telepítési Hivatal megalapítása után 115 ható, hogy ez a terv csak részben valósult meg. A már meglévő kolóniák kiegészítése megtörtént ugyan, ám a tervezett 31 új telepből ebben az évben csupán 13 állami vagy magánkolónia létrehozására került sor, míg 9-et a következő években alapítottak meg. Szintén 9-re tehető azon tervezett kolóniák száma, amelynek megvalósulásáról nincs információnk. A nagyszabású telepítési tervek megvalósulását feltehetően két tényező akadályozta: a pénzhiány, illetve a lefoglalt nagybirtokok átvételének körülményes és meglehetősen lassú előrehaladása. Ennek is köszönhető, hogy noha ezekben az években a Telepítési Hivatalt szinte elárasztották a jelentkezések és földigénylések, számos érdeklődőt arra hivatkozva kellett visszautasítani, hogy nincs elegendő kiosztásra váró birtok. Mindezek ellenére a földhivatalon belüli szervezeti változások és a felerősödő politikai támogatás meghozta az eredményét: az 1925-1927 közötti éveket joggal nevezhetjük az állami kolonizáció aranykorának, amely idő alatt elsősorban a letelepített családok számát tekintve történt jelentős előrelépés a korábbi szakaszhoz képest. A ciklus első éve, 1924 még inkább csak a felkészülés évének bizonyult, hiszen ekkor mindössze 4 állami kolónia jött létre. Ezek közül egy, a bodrogközi Battyán mellett létrehozott légionárius telep Kelet-Szlovákiában, a másik három pedig a telepítések fő „csapásán”, a Pozsony és Érsekújvár közötti Duna menti térségben jött létre. Közülük a legkisebb az Izsa mellett létrehozott Harcsáspuszta kolónia Komárom mellett, Macháza kolónia a Csallóközben, a józsefmajori telep pedig Nyitrától délre lett kialakítva. Az Ürmény község határában található Józsefmajor 1924-es kolonizálása két szempontból is új szakaszt nyitott a telepítések történetében. Egyrészt ezzel megkezdődött a Nyitra és Érsekújvár közötti etnikai határmezsgye betelepítése, másrészt Józsefmajor betelepítésével vette kezdetét a reemigránsoknak az addigénél is nagyobb mértékű és tervszerű bekapcsolása a kolonizáció folyamatába. A külföldről hazatérni kívánó cseheknek és szlovákoknak a bevonásával a kezdetektől fogva számoltak a telepítések irányítói, melynek alapjául leginkább az a vélekedés szolgált, hogy ők a hazaiaknál nagyobb nemzeti öntudattal rendelkeznek, s hajlandóságuk is nagyobb, hogy más nyelvű közegbe telepedjenek. Különösen az amerikai szlovákság hazatérését övezte nagy várakozás, hiszen a csupán az 1899 és 1913 közötti időszakban közel 400 ezer szlovák keresett munkát a tengerentúlon, akiknek 70%-a kinn is maradt.328 A demokratikusabb amerikai viszonyok között élő szlovákok pedig az otthon élőktől erősebb polgári és nemzeti tudattal rendelkeztek. Nem csoda tehát, hogy az illetékes csehszlovák szervek úgy gondolták, hogy a közös cseh-szlovák állam megteremtése újabb impulzust fog adni a reemigrációnak. Ebbe a várakozásba az is belejátszott, hogy a kivándoroltak nagy része olyan egyedülálló férfi volt, aki nem a végleges letelepedés szándékával indult munka után. Többségük csupán annyi pénzt szeretett volna megkeresni, hogy hazatérve földet vásárolhasson, és tovább folytathassa a hagyományos paraszti életformáját. A földhivatal illetékesei azonban nemcsak azt remélték, hogy a hazai lakosságnál vagyonosabb reemigránsok nagy számban vásárolnak majd termőföldet, hanem azt is, hogy az amerikai típusú farmergazdálkodás meghonosítóivá válhatnak Szlovákia déli részein. A köztársaság megalakulását követő híradások szerint ugyanis az Amerikában 328 Vö. Kováč, Dušan: Slovensko v 20. stör. I. m. 72. p.