Popély Árpád: A (cseh)szlovákiai magyarság történeti kronológiája 1944-1992 - Nostra Tempora 13. (Somorja, 2006)
A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata
30 A (cseh)szlovákiai magyarság 1944 és 1992 közötti történetének vázlata megszervezésében, s munkásságában itt-ott érdekvédelmi törekvések is megfigyelhetőek voltak. A magyarsággal szembeni diszkriminatív politika enyhülésére az 1950-es évek elején kedvező feltételeket teremtett a prágai centralizmus erősödése, valamint a korábbi magyarellenes intézkedések végrehajtásában vezető szerepet vállaló szlovák politikusoknak (többek között Gustáv Husák és Daniel Okáli) a kommunista párton belüli hatalmi harc során burzsoá nacionalizmus vádjával történt félreállítása, majd 1954. évi elítélése. A magyar lakosság egyenjogúságának kimondására a későbbiekben az alkotmánytörvényekben is sor került. Elsőként az 1956. július 31-én kelt 33/1956. sz. alkotmánytörvény emlékezett meg a magyarokról, amely az SZNT-t bízta meg azzal, hogy az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségűek gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit. Ezen is túlment Csehszlovákia 1960. július 11-én elfogadott új, ún. szocialista alkotmánya, amely deklarálta az ország állampolgárainak egyenjogúságát, s első ízben mondta ki a nemzetiségek anyanyelvi oktatáshoz és művelődéshez való jogát. 1958-ban törvény született a csehszlovák állampolgárságát még vissza nem kapott mintegy 20 ezer magyar állampolgárságának rendezéséről, s felmerült az 1948-ban elszlovákosított történelmi magyar községnevek visszaállításának lehetősége is. A hatalom magyarságpolitikáját - a magyar lakosság egyenjogúságának legalább formális biztosítása ellenére - mindezek ellenére továbbra is a felemás döntések jellemezték. A nacionalista gyakorlat továbbélése leginkább az 1960. évi közigazgatási reformban tükröződött, amely során a korábbi kis területű járások összevonásakor a magyar jellegű járásokat általában a tőlük északra fekvő szlovák etnikumú járásokkal egyesítették. Mindez azt eredményezte, hogy a magyarság csupán két járásban, a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásban tudta megőrizni többségét, s az immár szlovák túlsúlyú járásokban tovább csökkent a nyelvhasználati jogok érvényesítésének lehetősége. Az 1956-os magyarországi forradalom csehszlovákiai vonatkozásai még nagyrészt feltáratlanok, de az bizonyos, hogy a forradalom a (cseh)szlovákiai magyarság körében nem váltott ki tömegesebb visszhangot. A magyar lakosság fokozott érdeklődéssel figyelte a magyarországi eseményeket, rokonszenve azonban csupán elszigetelt szimpátiamegnyilvánulásokra korlátozódhatott. Elevenen élt még emlékezetében a második világháború utáni meghurcoltatás emléke, a megfélemlített, ráadásul korábbi vezető értelmiségétől is megfosztott szlovákiai magyarság így értelmetlennek tartotta a forradalom eszméi melletti nyílt kiállást. Tartózkodó magatartását a hivatalos propaganda a későbbiekben ki is aknázta, s a „csehszlovák szocialista hazafiság” megnyilvánulásának hirdette. A hatalomnak a magyar lakosság magatartásával kapcsolatos félelmét ugyanakkor mindennél jobban jelezte az a tény, hogy a csehszlovák hadsereg 1956. november elején elrendelt mozgósítása alkalmával a magyar nemzetiségű tartalékosokat nem hívták be. A Szovjetunióban 1956 tavaszán kezdődő első desztalinizációs folyamat Csehszlovákiában gyakorlatilag alig éreztette hatását, az 1961-ben meginduló
