Simon Attila (szerk.): A határon túli magyar tudományos könyvkiadás - Nostra Tempora 12. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
Soós Kálmán: Tudományos könyvkiadás Kárpátalján a rendszerváltástól napjainkig (1985 - 2005)
12 Soós Kálmán legalábbis egy része a néhány év némasága után ráerőltetett, gyökeresen új társadalmi és politikai viszonyok közepette a lírába kényszerített kultúra értékesnek tekinthető részéből, terméséből nőtt ki. E talán nem túl sommás és túlzó történelmi diagnózis mellett azonban adatolható az is, hogy az újrakezdés, a regionális önállóság megteremtése nem könnyű időszakában a hivatalos Magyarország a nagy szövetséges, testvér és példakép „szeretetét" duplán viszonozva a 70-es évek elejéig tabunak vagy legalábbis kerülendő témának nyilvánította a kárpátaljai magyar kissebséget. Ezzel összhangban egy-két kivételtől eltekintve a magyarországi tudományosság is a politikai elvárásoknak megfelelően reagált, és alig-alig vett tudomást a határon kívül rekedt nemzetrészről. Persze a leginkább elzárt nemzettestre esetleg figyelő magyarországi olvasó sem kaphatott a pártkapcsolatokon kívül semmi információt. Ha a magyarországi fórumokon az itteniek nagy ritkán mégis megszólaltak, azt „nemegyszer retorzió követte a helyi adminisztráció részéről”6, így rendszerint tartózkodtak a valós helyzetre vonatkozó nyilatkozatoktól vagy a megrendelő szája íze szerint tették azt. így az érdeklődő számára csupán a létezés dokumentumaiként értékelhető híradások maradtak, amelyek a 60-as évek végétől, a 70-es évektől kezdődően esetlegesen és elszórtan jelentek meg főként vidéki napilapokban. „Rövid, felületes adataikban hibás, érveikben szegény ... kincstárian lelkesedő, vállveregetve dicsérő hangú jegyzetek, álriportok és álrecenziók"7 ezek, amelyekbe a felfedezés, az újrafelfedezés a meghatározó attitűd: Kárpátalján is élnek magyarok, vannak iskoláik, olvassák a magyarországi sajtót, nézhetik a magyar televíziót.8 A magyar-magyar filológiai kapcsolatok kiváló szakértője, M. Takács Lajos véleménye szerint azonban nemcsak a Szovjetunó merevsége, meg az MSZMP politikája a ludas a tekintetben, hogy érdemben és módszeresen nem foglalkoztak velünk. „A fő ok még csak nem is a „hűlve latoló józanságban” (Nagy László), netán egyesek gyávaságában keresendő: a kárpátaljaiakkal foglalkozni nem volt „rentábilis”...mivel nem ígért sem exkluzív élményeket, sem tudósi babérokat, sem anyagi gyarapodást, sőt politikailag sem volt veszélytelen.”9 Tegyük hozzá a régió helytörténeti kutatásai során 1990-ben megfogalmazódott sajnálatos tapasztalatot: „a magyarországi szakemberek a szükségesnél is kisebb mértékben foglalkoztak az elmúlt fél évszázadban az idevágó kutatásokkal. Megállapíthattuk viszont, hogy már az első világháborút követő időszakban is a hazai érdeklődés perifériájára szorult Kárpátalja”.10 E tanulságok ismeretében - és a fentebb előadott romboló hatásokat is figyelembe véve - kell számot vetnünk a régió magyarsága tudományos tevékenységének alakulásával. Azzal, hogy 1918 után e mesterségesen kialakított tájegység élete a provincializmus talajáról indult, tudományos tekintetben sem rendelkezett olyan önálló élettel, arculattal, a folytonosságot biztosító hagyományokkal, mint Erdély, vagy valamelyik más, a magyar kisebbségnek otthont jelentő terület. Annak ellenére igaz ez, hogy e vidék több jelentős tudóst adott a magyar szellemi életnek, illetve 1941-1944 között még létezett egy a ruszinmagyar tudományosságot tömörítő, „struktúráját és feladatát tekintve egy helyi Tudományos Akadémia szerepét felvállaló”, Kárpátaljai Tudományos Társaság11 is három szakosztállyal, kétnyelvű tudományos folyóirattal, Zorja - Hajnal néven.
