Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)

Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Papp Richárd: Vallás és indentitás a Vajdaságban: egy társadalomtudományi kísérletről

Vallás és identitás a Vajdaságban...

sekhez ragaszkodtam, majd öntudatlanul én is az ő kategóriáikat kezdtem használni. Ez akkor tudatosult bennem, amikor terepem tagjai mosolyogva adtak hangot elégedettségüknek (hogy már én is kezdek valamit kapisgálni abból, amiről faggatom őket): „Már te is azt mondod, szerb templom meg magyar templom, nem mint korábban, hogy pravoszláv templom". [Korábbi, erdélyi kutatásaim a magyarromán egymás mellett élésről is hasonló tapasztalatokkal jártak. (Papp 1996)]

A szerbség egyébként nem „uralja" vallási tereivel (sem) Zenta városképét. A kórház ökumenikus templomáról már szóltunk, s a „szerb nagytemplom" sem központi épület a városban.

Az egész várost tekintve tehát a „saját környezetek" vallási manifesztációja a magyar tereket jelenti inkább. (Erről részletesebben a fejezet végén fogok szólni.) De a „háttérben” pont ezért tartanak a szerbektől többen a város magyarjai közül. A vallási-saját terep kapcsán felmerült beszélgetéseim közben ugyanis a következőket fogalmazták meg nekem: „Pont ezért félő, hogy ők onnan a háttérből szervezik meg a bekapcsolódást a város egyházi életébe is, mert nincs elég hívőjük, elég templomuk, ezért akarják az iskolákban bevezetni a hittant, hogy ott neveljék ki az utánpótlást, és félő, hogy a magyar gyerekeknek is ezt vagy ennek lefordított tanmenetét kell tanulniuk.” „Egyre több eset van a Vajdaságban, hogy új szerb templomok is épülnek főleg itt, Bácskában. De ez csak a kezdet. Itt Zentán is félő, hogy mi van, ha a pravoszlávok kilépnek zártságukból." „Valami készülhet titokban, gyanús az egész elrejtve előlünk".

A vallási terek kapcsán felmerül a saját kulturális környezet biztonságának sérülésétől való veszély. A „másik környezet" „láthatatlansága” is bizalmatlanságot szülhet, ezáltal pedig ismét a „saját környezet" fontossága értékelődik fel.

Az elmondottak mind a saját „etnikus” vallási terek kapcsán merültek föl, így ismét igazolódni látszik fejezetünk hipotézise, miszerint a vallás „mint etnikai kohéziós erő elsősorban akkor jöhet számításba, ha egy etnikum vallásában eltér környezetétől" (Bartha 1992: 106).

168