Tóth Károly (szerk.): Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében c. konferencia előadásai - Nostra Tempora 3. (Dunaszerdahely, 2001)

Jelen és jövő. Modellértékű kutatások ismertetése - Papp Richárd: Vallás és indentitás a Vajdaságban: egy társadalomtudományi kísérletről

Vallás és identitás a Vajdaságban...

a magyar osztályokban is. Az általam tapasztalt ilyen ünnep Szent Száva ünnepe volt Zentán. A zentai gimnázium diákjainak „végig kellett állnia a színházban szervezett ünnepséget”, azonban ők e rítusnak sem vallási jelentéseit, sem nyelvét nem értették. Többen nevetgéltek közöttük, majd egy idő után feszengtek, végül többen rosszul is lettek. Ennek hatása pedig a következő lett: „Nem tudom, minek kényszerítenek minket ilyen hülyeségre." „Ennél unalmasabb napom még nem volt" - elégedetlenkedtek a rítus kényszerű résztvevői.

Olyan konfliktushoz vezetett tehát mindez a többségi társadalom és vallás irányában a szülők részéről is, amely az előbb elmondott jelenségekkel együtt felerősíti, felértékeli a saját etnikai-kisebbségi ünnep jelentőségét. Azonban - mint láttuk - ez a vallási különbség mentén fogalmazódik meg, és mélyül el, de nem jár feltétlenül magának az ünnepnek vallási jelentéseinek, tartalmainak átélésével. (Az iskolai ajándékozás, locsolkodás, vagy az ünnepek délutánján-estéjén rendezett családi, társasági együttlétek a leggyakrabban nem hordoznak magukban vallási jelentéseket.)

A vallási identitás tehát kifejezője lehet az etnikus-kulturális identitásnak, konfliktusforrása, meghatározója lehet az interetnikus kapcsolatoknak, de nem azonosítható annak belső tartalmi elfogadásával, gyakorlásával. Ennek alapján érdemesnek látszik a „vallás és identitás” (legalább) két szintjét elkülöníteni.

Az „elkülönítés" természetesen nem jó kifejezés arra a hipotetikus - empirikus tapasztalatokon nyugvó - szétválasztásra, miszerint a „vallás és identitás”, illetve a „vallásosság" mint megélt kulturális tartalom két „szintre" „osztható fel", két megközelítésben vizsgálható. E két „szint" tehát nem „első" vagy „második" szintet feltételez, a megállapítások sorrendiségét értve ez alatt, hiszen ezek csak együtt értelmezhetőek.

Az elmondottakat figyelemben tartva a „vallásosság első szintjének" az etnikai-társadalmi szintet nevezem, ahol a vallást mint a saját környezet terét, az interetnikus kapcsolatok kifejeződését, a társadalmi kommunikációban betöltött szerepét vizsgálom.

A „második szint" a vallást mint kulturális rendszert jelöli (vő. Geertz 1994), a vallás „belső" világát értve ez

154