Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői
86 Lanstyák István forma mértékben. A ka iné jellegű mindennapi beszélt nyelvben például jóval nagyobb mértékű volt, mint a formálisabb — beszélt és írott — standardban; a nyelvjárásokban valószínűleg hasonló változások következtek be, mint a ko iné típusú mindennapi beszélt nyelvben. Bár a magyar nyelv egésze szempontjából az állami változatok kialakulása új nyelvváltozat-típus megjelenésével járt, a konkrét beszélőknek ezzel alapvetően nem gazdagodott a kódkészletük, még a határon túli beszélőké sem, hiszen egy-egy régióban a korábban is meglévő nyelvváltozatok alakultak más irányba, az új állami változatok tehát a korábbi nyelvváltozatok szerepét vették át. Az más kérdés, hogy a beszélők egy része - különösen az iskolázottak, ill. azok, akik szorosabb kapcsolatokat tartanak fönn Magyarországgal és más ht régiókkal - a Hu nyelvváltozatok számos elemét is megismerték, ami által közülük többen képessé váltak arra, hogy a magyar nyelv egyes Hu változatait is használják, mindenekelőtt a standardot, annál is inkább, mert a különbségek csak néhány regisztert és viszonylag csekély számú elemet érintenek. Ezzel létrejött a kettősnyelvüségnek egy sajátos, eleddig nem vizsgált és csak tapasztalatok alapján ismert válfaja.9 Az új nyelvi helyzet azonban nem csak ilyen, nyelvi szempontból „semleges” változásokkal járt (ezek a változások nyelvi szempontból azért „semlegesek”, mert a kontaktushatást mutató új nyelvváltozatok nyelvi szempontból nem rosszabbak és nem is jobbak a hagyományos, 1918 előtti nyelvváltozatoknál; erre 1. Lanstyák 2007: 179-180). A kisebbségi régiókban az anyaországtól való elválasztottság, az egykori intézményrendszer leépítése, az új intézményrendszer jelentős részének másnyelvűsége következtében ún. nyelvi hiány jött létre és állandósult. Nyelvi hiányon az egyes beszélők nyelvtudásának különféle hiányosságait értjük; a szókincsben lexikális résnek szokás nevezni. Nem az egynyelvű beszélők nyelvváltozataihoz viszonyított, objektíve megállapítható hiányról van itt szó, hanem elsősorban a beszélők saját szükségleteihez képest megnyilvánuló hiányról (melyét ők maguk is hiányként élnek meg). Nyelvi hiány például, ha a beszélő nem ismer egy számára szükséges szót, kifejezést, nyelvtani formát vagy akár egy egész stílust, regisztert. A nyelvi hiány állandósulása, ill. közösségi méretűvé válása regiszter vesztéshez vezetett; regisztervesztésről akkor beszélünk, ha a beszélők körében megszűnik vagy ki sem alakul egyes (szak)nyelvi regiszterek ismerete, pl. (többé már) nem képesek anyanyelvükön egy kérvényt vagy egy munkahelyi jelentést megfogalmazni. A nyelvi hiány, ill. a regisztervesztés a szaknyelvekben jelentkezett a legnagyobb mértékben, a közélet és a szakoktatás részleges, sőt bizonyos területeken kizárólagos másnyelvüsége miatt. így tekintve tehát a ht magyarok kódkészlete a magyar nyelven belül 1918 után nemhogy nem gazdagodott, hanem inkább szegényedett. Igaz, ezt a szegényedést elvileg pótolták a másik nyelv elsajátítása révén megjelent másodnyelvi nyelvváltozatok (elsősorban a másodnyelvi standard és szaknyelvek), a legtöbb beszélő azonban nem tudott és ma sem tud a másik nyelvével azonosulni (olyannyira, hogy sokan még azt is elutasítják, hogy kétnyelvűek lennének, holott folyékonyan beszélik az államnyelvet), ennélfogva pedig a beszélők a helyzetet mégis anyanyelvi deficitként éli meg. Az új nyelvi helyzet további következménye az volt, hogy megrendült a formális beszédhelyzetekben használt standard dialektus addigi szilárd pozíciója, nehezebbé vált elsajátítása és „szintentartása”, mivel a ht magyaroknak - környezetük kétnyelvűsége, sőt számos helyen inkább másnyelvűsége miatt -9. Kettősnyelvűségnek a beszélőnek azt a képességét nevezzük, hogy a helyi nyelvjárás mellett a standard nyelvváltozatot is ismeri, és mindkét nyelvváltozatot a beszédhelyzet függvényében képes váltogatni (1. Kiss Jenő szerk. 2001: 235-238).
