Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Kétnyelvű nyelvhasználat
330 Lanstyák István annak két válfaja, az ún. Z és az ún. B típusú kódváltás - a kétnyelvű kommunikáció szélső esete, amely közel áll az egynyelvű kommunikációhoz. (A bázistartó kódváltásnak ezekkel a válfajaival részletesebben alább a 3.1. alfejezetben foglalkozom.) Ezzel szemben a bázisváltás, illetve bázisváltogatás a kétnyelvű kommunikáció prototipikus válfajának tekinthető. (Ezekről lesz szó részletesebben alább a 3.2., illetve a 3.3. alfejezetben.16 A kétnyelvű kommunikációnak ugyanehhez a prototipikusnak tekinthető válfajához sorolható az olyan beszédmód is, amelyben sűrűn fordul elő az ún. V típusú kódváltás. (A V típusú bázistartó kódváltással ebben a dolgozatomban részletesebben nem foglalkozom ugyan, de található rá néhány példa a 3.1. alfejezetben.) A kétnyelvű kommunikációnak ezenkívül még más, a kódváltás jelenségével valamilyen módon szintén összefüggő válfajai is vannak. A bázisváltogatásnak van egy sajátos típusa, egy olyan beszédmód, melynek során az egyik beszélő következetesen az egyik, a másik következetesen a másik nyelven beszél tolmács nélkül, mert az együttcselekvés résztvevői értik egymás nyelvét; ezt kódtartó kétnyelvű kommunikációnak nevezhetjük, s a kétnyelvű kommunikáció önálló válfajaként tarthatjuk számon (1. még 3.2.). A kétnyelvű kommunikáció atipikus válfaja a forditás vagy tolmácsolás segítségével történő kommunikáció, az ún. nyelvközi kommunikáció, amelyet föntebb (2.6.) már említettünk. Ebben is más-más nyelvű szekvenciák követik egymást, ám az ilyen beszédmódot nem célszerű kódváltásnak tekinteni (vő. Lanstyák 2004a, 2005c). A kétnyelvű kommunikáció említett módozatai instabil kétnyelvüségi helyzetben, a nyelvvesztő és a nyelvelsajátító beszélők nyelvhasználatában sajátos jelleget öltenek, az ő nyelvhasználatukkal azonban - amint erre már a bevezetésben utaltam — ebben az írásomban nem foglalkozom (erre 1. Lanstyák 2004b: 420-425; vő. még Lanstyák 2005b, 2005c, 2006a). 2.10. Megakadásjelenség, újrakezdés, újraindítás, újramondás, beszédtöltelék, töltelékszó A megakadásjelenségek olyan nyelvhasználatijelenségek, amelyek megtörik a folyamatos beszédet, miközben tartalmához nem jámlnak hozzá. A megakadásjelenségek két nagy csoportot alkotnak: egy részük a beszélő nyelvi bizonytalanságából, illetve időnyerés szándékából fakad, másik részük tévesztés. (L. Gósy 2002: 193 és passim, 2003: 257 és passim.) Megakadásjelenségek mind az egy-, mind a kétnyelvű beszélők beszélt nyelvében nagy számban előfordulnak, de a kétnyelvűek diskurzusaiban sajátos formáik is vannak. Az újrakezdést átfogó műszónak érdemes tekinteni, amelyet minden olyan esetre alkalmazhatunk, amikor önközbevágás után oly módon jelenik meg új szekvencia a diskurzusban, hogy mintegy érvényteleníti, „fölülírja” az éppen elhangzottat. Az önközbevágás helye szerint az újrakezdésnek két jól megkülönböztethető, de egymással is kombinálható válfaja van: az újraindítás és az újramondás. Újraindításról azokban az esetekben beszélünk, amikor az önközbevágás szó belsejében történik, újramondásról pedig akkor, ha az önközbevágás szóhatárra esik (a példákat 1. alább). Az újrakezdésnek az önközbevágás előtti és utáni szekvencia jelentésének egymáshoz való viszonya alapján is két eltérő válfaját különböztethetjük meg: az ismétléses és a javításos újrakezdést. Az ismétléses újrakezdés esetében az új szekvencia azonos a régivel. Az 16. Amegnyilatkozáson kívüli kódváltás nem tekinthető a kétnyelvű kommunikáció sajátos válfajának, főleg azért, mert nemigen jelenik meg önállóan, a másik két kódváltási típustól függetlenül, ezenkívül pedig meglehetősen ritka előfordulású, legalábbis az eddig összegyűjtött szlovákiai magyar beszélt nyelvi anyagban. (A megnyilatkozáson kívüli kódváltással részletesebben a 3.4. alfejezetben foglalkozom.)
