Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Kétnyelvű nyelvhasználat
A kódváltás nyelvtani aspektusának néhány kérdése 323 náns és a kiegyensúlyozott kétnyelvűség a nyelvváltozatok szempontjából? Amikor azt mondjuk, hogy a domináns kétnyelvű az egyik nyelvét jobban beszéli a másiknál, a kiegyensúlyozott kétnyelvű pedig mindkettőt nagyjából ugyanazon a (magas) szinten beszéli, „nyelv”-en főként a mindennapi beszélt nyelv regisztereit5 értjük. Ha a beszélő ezeket nagyjából egyforma szinten birtokolja mindkét nyelvben, akkor abban a nyelvben tekinthető dominánsnak, amelyben különféle stílusváltozatokat és szakregisztereket is ismer. Ha mindkettőben ismer ilyeneket, akkor abban a nyelvben kell őt dominánsnak tekinteni, amelyben jobban ismeri őket, illetve többet ismer belőlük. Ebből következően pedig kiegyensúlyozott kétnyelvű az a beszélő, aki a két nyelvet, főként annak mindennapi beszélt nyelvi regisztereit nagyjából ugyanazon a (magas) szinten beszéli, 5 ugyanakkor a két nyelvben nagyjából ugyanannyi regisztert és stílusváltozatot ismer (ha nem is ugyanazokat!).6 Ha a nyelvi dominancia és kiegyensúlyozottság kérdését nyelvváltozatokra lebontva vizsgáljuk, világossá válik, hogy ugyanaz a beszélő lehet kiegyensúlyozott kétnyelvű és egyszersmind mindkét „nyelvében” (!) domináns is! Például egy szlovákiai magyar ember lehet a mindennapi beszélt nyelvben kiegyensúlyozott kétnyelvű (mert például baráti körében egyaránt vannak magyarok és szlovákok, s így mindkét nyelvet nagyjából egyformán gyakran használja, esetleg még a családjában is jelen lehet mind a két nyelv, ha mondjuk vegyes házasságban él); a munkahelyén használt szakregiszterekben másodnyelv-domináns (mert a munkahelyén többnyire szlovákul kommunikál, ráadásul a szakmáját is szlovákul tanulta annak idején), viszont a hitéletét ugyanez az ember magyarul éli meg, mindig magyarul imádkozik, magyarul olvassa a Bibliát, magyar közösségbe jár, így az idevágó terminológiát sokkal jobban ismeri és sokkal spontánabbá használja magyar nyelven. Egy ilyen emberről mint „globálisan” magyar vagy szlovákdomináns kétnyelvűről, illetve kiegyensúlyozott kétnyelvűről beszélni nem lehetetlen ugyan, de nem biztos, hogy túlságosan gyümölcsöző, mert az ilyen címke inkább elfedi, mint világos fénybe állítja a valós helyzetet. (Természetesen nagyon sok olyan kétnyelvű beszélő is létezik, akinek a nyelvi dominanciája globálisan véve is egyértelmű vagy legalábbis sokkal egyértelműbb, de az a problematikát nem teszi egyszerűbbé.) A nyelvi dominancia, illetve kiegyensúlyozottság kérdését „minőségi” szempontból is meg kell vizsgálni. A nyelvlélektani irodalom kétféle nyelvi kompetenciát különböztet meg: felszíni és kognitív nyelvi kompetenciát. A felszíni nyelvi kompetencia a beszéd olyan megnyilvánulásaiban jut kifejezésre, mint a kiejtés, az alapszókincs, alapvető nyelvtani szabályok ismerete, és lehetővé teszi a köznapi helyzetek-5. Regisztereknek az egyazon beszélő által különféle beszédhelyzetekben, különféle célokra használt nyelvváltozatokat nevezzük (például szaknyelvek, formális-informális stílusváltozatok, írott nyelv-beszélt nyelv), dialektusoknak pedig a beszélők egyes földrajzi és társadalmi csoportjaira jellemző nyelvváltozatokat (nyelvjárások, szociolektusok, etnolektusok stb.). A regiszterek egy részének hagyományos magyar megnevezése, a „csoportnyelvek” arra utal, hogy ezeket meghatározott beszélői csoportok tagjaihoz szólva használjuk (például valamely szakma vagy hobbi művelőihez). Ám az így felfogott csoportnyelveken kívül a regiszterekhez tartoznak a beszédhelyzet formalitása alapján elkülönülő ún. stílus változatok is. (A csoportnyelvek használata alkalomszerű, míg a regiszterek használata szükségszerű: mindig valamilyen regiszterben beszélünk.) 6. Amint azt Cseresnyési László dolgozatom előző változatának olvasásakor megjegyezte, a helyzet még ennél is bonyolultabb, mivel a beszélő nyelvtudása nyelvi síkonként is változhat. Például vannak beszélők, akik hangtani és nyelvtani kompetenciájukat tekintve kiegyensúlyozott kétnyelvüek, de szókészlettani kompetenciájukat tekintve egyik nyelvükben dominánsak. Ilyenek sokszor azok a kisebbségi beszélők, akik mindkét nyelvüket rendszeresen használják ugyan, ám az egyiket (a kisebbség nyelvét) inkább csak informális kapcsolataikban: a családjukban, baráti körükben, a másikat viszont (a többségi társadalom nyelvét) ezen túl még formális kapcsolataikban is: a munkahelyükön, a hivatalokban, a közélet különféle színterein is. Az ilyen beszélő összességében véve másodnyelvdominánsnak tekinthető. Persze ez csak egy „illusztrációs példa” volt, vannak ennél bonyolultabb és sokkal nehezebben megítélhető esetek is.