Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvjárások
PRESINSZKY KÁROLY A SZLOVÁKIAI MAGYAR NYELVJÁRÁSOKHOZ VALÓ VISZONYULÁS Az utóbbi években a nyelvtudományi szakirodalom többször rámutatott arra, hogy a nyelvekről és a nyelvváltozatokról számos tévhit kering a magyar nyelvhasználók körében. A tévhitek között gyakran szerepelnek azok, melyek a nyelvjárások megítélésével kapcsolatosak, a nyelvjárásokhoz való viszonyulásról szólnak. Elterjedtek ezek között az olyan negatív vélemények, melyek szerint a nyelvjárások értéktelenebbek, mint a köznyelv, a nyelvjárások a nyelvnek korcs változatai, a nyelvjárások rövidesen kihalnak, a nyelvjárások beszélői műveletlenek stb. A kutatások rámutatnak arra is, hogy a nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos közkeletű, nyelvtudományi szempontból téves vagy féligazságokat tartalmazó vélekedések részei az adott közösség kultúrájának, befolyásolják a hétköznapi beszélők nyelvi tudatát és viselkedését. A hatásuk leginkább annak köszönhető, hogy az emberek nem kérdőjelezik meg, hanem elfogadják és terjesztik azokat. A nyelvekről, nyelvváltozatokról kialakult vélekedések ismertetése, tisztázása elsődlegesen az iskola és az anyanyelvoktatás feladata, de mindenkinek felelőssége, aki nyilvános színtereken a nyelvekről, nyelvváltozatokról megnyilatkozik. Ha nyelvi tévhiteket adunk át, akkor tudományos szempontból pontatlan információkat terjesztünk, és rossz irányba befolyásoljuk a felnövekvő nemzedék nyelvszemléletét. Fontos tehát tisztáznunk, hogy nyelvek és nyelvváltozatok közötti különbségtétel nyelvtudományi szempontból milyen objektív és szubjektív tényezőkön alapszik. Nyelvtudományi alaptétel, hogy minden egyes természetes élő nyelvnek több változata van. A hagyományos magyar leíró nyelvészeti szemlélet szerint a nyelv függőlegesen és vízszintesen tagolódik réteg- és csoportnyelvekre, valamint nyelvjárásokra, és a mindezek fölé helyezhető irodalmi nyelvre (Sebestyén 1988, Wacha 1992). A szociolingvisztikai szemlélet alapján a nyelveket nyelvváltozatok együtteseként jellemezhetjük, a nyelvváltozatokat pedig egymáshoz való viszonyuk alapján határozhatjuk meg. Kiss Jenő felosztása alapján (Kiss 1995: 74) a mai magyar nyelv következő fő nyelvváltozattípusait különíthetjük el: köznyelvi nyelvváltozatok (beszélt és írott köznyelv), társadalmi nyelvváltozatok (csoportnyelvek és szaknyelvek), valamint területi nyelvváltozatok (nyelvjárások és regionális köznyelvek). Az egyes nyelvváltozatok összehasonlítása előtt mindenekelőtt két tényezőt szükséges tisztázni: 1. A nyelvváltozatok további változatokban élnek, és folyamatos mozgásban vannak. Ez a mozgás jelenti azt is, hogy a nyelvváltozatok keverednek egymással, elkülönítésük csupán elméletileg lehetséges, a valós nyelvhasználat szinte mindig közveleget eredményez, azaz olyan nyelvi alakulatot, amely szükségszerűen eltér a „hivatalosan” elismert nyelvváltozatok szabályrendszerétől (Lanstyák 1998: 15). 2. A nyelvváltozatok között központi szerepet játszik a köznyelv, mert normarendszerét nyelvtanok, szótárak, szabályrendszerek rögzítik, azaz kodifikálják. A köznyelvnek a többi nyelvváltozattal szoros és közvetlen a kapcso-
