Szabómihály Gizella - Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. Nyelv - Magyarok Szlovákiában 7. (Somorja, 2011)
Tanulmányok - Nyelvi jogok, nyelvpolitika
SZABÓMIHÁLY GIZELLA A SZLOVÁK NYELVPOLITIKA ÉS A NYELVHASZNÁLAT JOGI SZABÁLYOZÁSA SZLOVÁKIÁBAN A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN 1. BEVEZETÉS A magyar beszélők és így a magyar nyelv helyzetére alapvető hatással voltak az 1989-es változások, elsősorban is az alapvető emberi és polgári jogok, így a szólásszabadság, a gyülekezési és az egyesülési jog érvényesülése: új, különféle profilú sajtóorgánumok létesültek, számos önálló magyar szervezet, szakmai szerveződés jött létre, amelyek tárgyalási nyelve a magyar lett, a magyarság és a kisebbségek érdekeinek védelmét célul tűző pártok alakultak. Egyúttal azonban felszínre kerültek a korábban „szőnyeg alá söpört” nemzetiségi konfliktusok, amelyeknek központi magvát éppen a kisebbségi nyilvános (ezen belül a hivatalos) nyelvhasználat jelentette, elsősorban azért, mert a szlovák politikai elit egy részénél szorosan összekapcsolódott a területvesztéstől való félelemmel. Mivel a szlovákok és a magyarok között a legfontosabb etnoidentifikációs jegy a nyelv, a nyelvnek nemzeti-reprezentációs-szimbolikus funkciója mindkét oldalon túlságosan is felértékelődött. A rendszerváltozás utáni szlovák-magyar nyelvi konfliktusok egyik oka éppen az volt, hogy a magyarság is igényt formált az addig szlovák dominanciájú nyilvános terekre (településnevek, utcanevek, a magyar nyelv hivatalos használatának az igénye), s ezt a szlovákság az így „megjelölt” területeknek a Szlovákiától történő leválásához vezető első lépésként értelmezte. A korábbi időszakkal összevetve fontos különbség az, hogy a szocialista érára jellemző implicit állami nyelvpolitika1 explicitté vált, s mindezt politikai, sajtó- és közéleti vitákkal, olykor botrányokkal tűzdelt (1. Berényi 1994; Szabómihály 2000/2002; Zalabai szerk. 1995) jelentős törvényalkotási folyamat is kísérte. E folyamat meglehetősen jól dokumentált (1. pl. Berényi 1994; Cúth 2011; Gyönyör 1993a; 1. A „reális szocializmus” évtizedeiben a kisebbségi jogokat a proletár internacionalizmus és az ún. lenini nemzetiségi politika szellemében kezelték, és nyilvánították megoldottnak. A kisebbségi kérdést az adott ország belügyének tekintették, amelyet az anyaország csak igen korlátozott mértékben befolyásolhatott - ha a hatalmon levő garnitúra ezt egyáltalán fontosnak tartotta. A kisebbségi jogok (s ezen belül a nyelvi jogok) megjelentek ugyan a szocialista alkotmányokban, de az egyes nyelvhasználati jogoknak konkrét törvényekben történő meghatározására nem nagyon került sor, és a kisebbségek nyelvhasználati jogai is leginkább csak az oktatásra és a kulturális életre korlátozódtak. A kisebbségek helyzetének - ezen belül a nyelvhasználatnak - törvényi szabályozását elsősorban különböző párthatározatok helyettesítették. Ezekben ugyan többször is szó esett arról, hogy bővíteni kell a magyar nyelv hivatalos színtereken való használatának a lehetőségét, ám az említett határozatot titkosnak minősítették, s csak a pártfúnkcionáriusok ismerhették (Zvara 1965: 107), a kisebbségi lakosság még azt sem tudta, mit lehetne az illetékes pártbizottságokon számon kérni. Az egyértelmű, egységes és áttekinthető törvényi szabályozás hiánya oda vezetett, hogy a kisebbségi nyelvhasználatijogok érvényesítése igen esetleges volt, valójában a mindenkori politikai (felső és helyi) vezetéstől függött. Mindehhez hozzájárult, hogy főleg a hetvenes, nyolcvanas években a magyar nyelv írásbeli használata erőteljesen visszaszorult. Bővebben Gyönyör 1987a, 1987b; 1993a.
