Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
64 II. Kutatástörténet Egyesület országos központja ez év tavaszán érsekújvári székhellyel Kis-AlJöld-kutató Intézetet alapított. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Kis-Alföldröl beszélve, tulajdonképpen annak csak a Dunától északra eső részére gondolunk, amelynek Érsekújvár a központja. A Kis-Alfóld-kutató Intézet munkaterülete magábafoglalja Nyitra-Pozsony k. e. e. vármegyék egész területét, valamint Bars-Hont k. e. e., Komárom és Esztergom vármegyék nagy részét. A Dunától délre eső rész, úgy gondoltuk, a Pécsett létesített Dunántúli Tudományos Intézet munkaterületéhez tartozik majd. (Vasszerk. 1943, 156-157) Az intézmény szervezésében tudományos előadásokra került sor. Ezek keretében neves budapesti szakemberek számoltak be legfontosabb kutatási eredményeikről. Valószínűleg Kniezsa István, Érsekújvár és vidéke magyarszlovák népesedésének története című előadására is ezek keretében került sor. Az eseményről Décsy Gyula számolt be egy visszaemlékezésében (Décsy 2009, 134. Vő. Kontra 2009, 362), Kniezsa előadása vélhetően az akkoriban megjelent Adalékok a magyar- szlovák nyelvhatár történetéhez című értekezésének az ismertetésén alapult (Kniezsa 1941). A Kisalföld Kutató Intézet munkatervében régészeti, településtörténeti, néprajzi és népnyelvi kutatások, valamint egy kisalföldi bibliográfia összeállítása is szerepelt. E nagyszabású tervek közül nagyon kevés valósult meg, s általában véve úgy tűnik, hogy e létesítmény kebelében nem folyt különösebben pezsgő tudományos munka. Az a néhány kiadvány, amely a Kisalföldi Közlemények című könyvsorozatában megjelent, inkább tekinthető egyéni kezdeményezés eredményének, mint az intézményes munka gyümölcsének (Fél 1944a; Fél 1944b; Kálmán 1943b). Megjegyzem azonban, hogy az Ethnographia egy 1944. évi közleménye alapján további terveik is voltak (Fél Edit - Sulán Béla: Martosi népi gyógyászat', Thain János: Érsekújvári népi ötvösök', Vargha László: A martosi ház). Ezek megvalósulását nyilván a háborús események hiúsították meg, s nem tudni, vajon - legalább kéziratban - elkészültek-e egyáltalán. Fentebb már utaltam az „anyaországbeli” néprajzkutatók egyéni kutatóútjainak a fontosságára. Fiadd konkretizáljak még néhány megvalósult gyűjtőutat, a teljesség igénye nélkül. Fél Edit Csicsón, Martoson, Marcelházán és Gútán végzett kutatásokat (Fél 1993). Gunda Béla és Keszi Kovács László a honti és a barsi területeket látogatta eredményesen (Gunda 1940; Gunda 1993; Keszi Kovács 1993). Nem tudni, milyen kapcsolatok révén jelent meg Bálint Sándor Sacra Hungária című tanulmánykötete éppen Kassán, miközben csak szórványos adatokat tartalmaz térségünkkel kapcsolatban (Bálint 1944). Vargyas Lajos Kodály Zoltán ösztönzésére a Torna megyei Ájban végzett népzenei gyűjtőmunkát (Vargyas 1941; Vargyas 1960; Vargyas 1961; Vargyas 2000). A szintén Kodály hatására és ösztönzésére a Mátyusföldön népzenei anyagot gyűjtő Pongrácz Zoltán kutatótevékenységét még 1938 előtt kezdte, de folytatta a határváltozások után is. Általában ezt nem szoktuk tudatosítani, de a szlovák néprajzkutatók is végeztek kutatásokat a Magyarországhoz visszacsatolt területek szlováksága körében. Az eredmények összehasonlító értéke miatt azonban erről a tényről sem szabad megfeledkezni. A Matica slovenská Národopisný sbornik című évkönyvében 1943- ban Václav Melichar számol be az Érsekújvár—Léva vonal mentén, a Magyarországhoz került szlovák nyelvszigeten végzett kutatások eredményeiről. Két településen, Belegben és Nagymányán folytatott terepmunkát a negyvenes évek elején, s rövid közleményében egy belegi cigány mesemondó szlovákul elmondott meséjét közli (Melichar 1943). 3.3.3. 1949-1989 A második világháború utáni megpróbáltatások, ha lehet, még érzékenyebben érintették a szlovákiai magyarok kulturális fejlődését, mint az 1918 utániak. Ha mindezt a néprajzi érdek
