Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
II. Kutatástörténet
54 II. Kutatástörténet készültek, előkészítő szemináriumot tartottak. Jócsik Lajos, az egykori sarlós lelkes hangú cikkben méltatta az új kezdeményezést, és a saját nemzedéke tapasztalatai továbbadásával igyekezett az útkeresőket megkímélni a fölösleges zsákutcáktól. Az sajnos nem tudható, hogy a tervezett munkából mennyi valósult meg, ám az előkészítő szeminárium előadóinak névsora és a tárgyalásra került kérdéskörök mindenképpen indokolják, hogy itt is megemlékezzünk róluk. Az előadók között, néhány egykori sarlós mellett, ott találjuk a néprajzkutató Khín Antalt és Manga Jánost is, akik „a szociográfiai kutatás konkrét feladatairól, továbbá a szociográfia és a társadalomtudományok viszonyáról, a népegészségügyről, a néprajzi gyűjtés problémáiról, a népművészetről, a népzenéről, a népi építészetről, a szociofotó szerepéről és feladatairól tartottak előadásokat”. Ezeket „a szociográfiai és néprajzi kutatás iránti érdeklődés fokozása érdekében” könyv alakban is meg akarták jelentetni, ami azonban nem valósult meg (Turczel 1982, 31-32). *** Végezetül kíséreljük meg leszűrni a tanulságokat. Elemzésünket a következő kérdéskörök köré csoportosíthatjuk: mit adott a Sarló a magyar néprajztudománynak, illetve milyen hely illeti meg az egyetemes magyar és a szlovákiai magyar néprajzi kutatások történetében? A legelső kérdésre adandó válasz meglehetősen bizonytalan lesz, mivel egyrészt konkrét kutatási eredmények előszámlálását feltételezi. Nos, ezek összegyűjtése (ha egyáltalán voltak) bizony nem lesz problémamentes. „Néprajzi jegyzeteim, regösnaplóim elvesztek az 1945-ös pozsonyi frontátvonuláskor” - írja visszaemlékezéseiben Balogh Edgár, majd így folytatja: „nem lapozhatom fel a címére oly büszke regös Nemesszeghy Jenőnek, ennek az eredetileg maga is falusi őstehetségnek ügyes ceruza- és szénrajzait. A csallóközi tájszavak, Nyitra menti falucsúfolók, farnadi fej fafeliratok, Zobor alji dalos gyermekjátékok azonban mélyen belém vésődtek...” (Balogh 1981, 35). A legtöbbször csak ilyen híradásokra, egy-két korabeli rövid közleményre támaszkodva kísérelhetjük meg összegyűjteni és értékelni a sarlósok néprajzi gyüjtőtevékenységének konkrét eredményeit. És ha sok kézirat elveszett is (esetleg nem került még elő), annyit mindenképpen sejteni lehet, hogy ez az elvégzett konkrét kutatómunka nem túl sokat nyom a latban az egyetemes magyar néprajzi kutatások két világháború közötti viszonylatában. De hát akkor néprajzi szempontból miért volt érdemes foglalkozni a Sarlóval? Csupán a negatív eredmény is eredmény elve alapján? Korántsem! A csehszlovákiai magyar fiatalok mozgalma több szempontból is tanulságos a néprajzi kutatás szempontjából. A sarlósok néprajzi érdeklődése, a nyomukban kibontakozó magyarországi, erdélyi és vajdasági falukutató mozgalmakéhoz hasonlóan a 18-19. századi nagy európai néprajzi kezdeményezésekkel rokonítható, s helyét talán nem is a néprajztudomány vagy a folklorisztika történetén belül kellene keresnünk. V. J. Guszev „filológiai folklorizmusnak” nevezi ezt a fokozatot, amelyre a „folklór gyűjtése, kiadása és felhasználása az anyanyelvi szótárak és nyelvtanok megalkotásához, a nemzeti irodalmi nyelv kialakításának eszközeként való alkalmazása” a jellemző (Guszev 1983, 440^142). Igaz, a néprajzi érdeklődés kezdeteit általában a folklorizmus jellemzi inkább, amikor a kibontakozó tudományt még igen szoros szálak fűzik a társadalmi és szellemi élethez. Csak a problémák közelebbi megismerése, a felaprózó szakosodás szakítja el a már kialakult tudományt, a folklorisztikát az egész szellemi élettől; ahogy Voigt Vilmos fogalmazott: megszűnik „társadalmi hatóerő lenni” (Voigt 1982, 506). Hogy ez a szakosodási tendencia milyen előjelű jelenség, annak eldöntése meghaladja a jelen munka kereteit. Annyi mindenesetre tényként könyvelhető el, hogy a tudományok általában ezen az úton haladnak. Nos, a sarlósok fejlődését is ez a folyamat jellemzi. Érdeklődésük a csehszlovákiai ma
