Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Felső-Bodrogköz 387- híres szőlőhegye van Királyhelmecnek és Kisgéresnek, Bodrogszentesnek és Nagykövesdnek is. Ezek a települések nem alkotnak önálló, összefüggő borvidéket. A tokajhegyaljai és a beregi (ungvár-munkácsi) zárt borvidékek között helyezkednek el. Ennek ellenére több település gazdaságában meghatározó szereppel bírt a szőlőtermesztés. A nagyobb helységekben (így például Királyhelmec esetében is) a földből élőkön kívül szívesen vásároltak szőlőterületet a helyi iparosok, kereskedők és értelmiségiek is. A szülőföld- és pincetulajdon ugyanis bizonyos rangot jelentett a helyi társadalomban (vö. Boros 1994. Vö. Viga 2008, 88-94). 8.3.1.4. Kézművesség, háziipar, tárgyalkotó népművészet E szerteágazó témakörök néhány jelenségéről lehetséges átfogó képet rajzolni, így a kőfejtés és kőfaragás témaköréről (Fügedi-Viga 1994), a népi textilmunkákról (Fügedi 1997), valamint a viseletről (Méry 2002, 194-196). V *** A kendertermesztés és a belőle adódó kenderfeldolgozás és népi textilkultúra nagy múltra tekint vissza a Bodrogközben. A legtöbb település határában volt kendertermesztésre alkalmas föld, s a perbenyiki lengyárban a nagyobb mennyiségű kender megtörésére is volt lehetőség. Ahol viszont nem lett volna mód a kender termesztésére, ott árucsere-kapcsolatok vagy munkamigráció révén szerezték be a szükséges kendermennyiséget. A kisgéresiek például, akik gazdagon díszített szőtteseik révén kiváltak a környezetükből, a fokozott kenderszükségletüket egyrészt részesben vállalt munkával szerezték meg (elsősorban Dobrán és Őrösben), illetve árucsere-kapcsolatok révén a határukban nagy mennyiségben termő jófajta szőlőt cserélték be kenderszöszre. A térség magyar népe egyébként az öltözködésből a 20. század első évtizedében hagyta el a kender alapanyagot, míg a szomszédos szlovákok ezt jóval tovább megőrizték. A teherhordás eszköztárában viszont a magyarok körében szinte napjainkig fontos szerepet töltött be a kendervászon (Fügedi 1997). A bodrogközi népművészet alapanyagát a pamut, félpamut, vagy a tiszta lenvászon képezi. Ebből készül a férjhezmenő lány kelengyéje: asztalterítők, törülközők, vőfélykendők, futók, gyúrókötények, komakendők és falvédők. Az ingeket, ingvállakat és vászonból készült alsószoknyákat Bodrogközben sohasem díszítették, mint a Bodrogon túl, a hegyek között meglapuló szlovák falvak lakói. Nem viseltek a leányok díszes pártái a homlokuk fölött, mint a Csaptól északkeletre kéklő hegyek ruszin leányai. Öregasszonyaink nem szorítják fejüket kihimzett főkötőkbe és nem öltenek magukra pirosvirágos, ráncos fekete szoknyát, mint a Tiszán túl élő nyírségi tirpák anyókák. De élénk színű cifraságok díszlenek asztalterítőiken, gyúrókötényeiken, komakendőiken és futóikon. Ezeket saját használatukra és nem eladásra készítik, mint a matyók, sárköziek, vagy akár a gyetvaiak. Itt nem kézimunkáznak a férjes asszonyok, csak a leányok, de azok is csupán a férjhezmenésig. Mihelyt leszabadulnak az iskolából, odaülnek a szövőszékhez, vagy ahogy itt nevezik: az esztávához, hogy megtanulják a szőtteskészítést. Nálunk a leány maga készíti el kelengyéjét. Aki ezt nem csinálja, lenézik, lustának pletykálják és nem számíthat bodrogközi kérőre. Régente a házasulandó legény először is azt puhatolta ki, hogy szíveválasztottja tud-e szőni, vászongatyát ráncolni és lakodalom után harmadnapra, vagy kilencednapra, mikor ki kell aggatni a menyecskének a ruhaszárítóra a szőtteseket és varrottasokat, nem vall-e szégyent vele? (Bodnár I. 1937, 344) A Felső-Bodrogköz népviselete, ahogy arra már az Ung-vidék tárgyalása során rámutattam, egy egységet képez. Noha a térség alapvetően magyar lakosságú, évszázadokon át éltek s élnek itt szlovákok és ruszinok. A három etnikum kultúrája, így viselete is szoros kölcsönhatásban alakult (vö. Méry 1984a). Ezen túlmenően a felekezeti hovatartozás is befolyással volt a ruházko
