Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
384 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása csönhatásban fejlődött a térség falvaiban. A nagyobb, földművelésre alkalmas terület kialakításának első számú akadálya a térségben a víz volt. A víztől vagy erdőktől nyert területeket, ha egy mód volt rá, szántóföldekként hasznosították, de átmenetileg előfordult az is, hogy azok legelőként funkcionáltak. A hasznosíthatóság alapján különböző talajtípusokat különböztettek meg. Azt tartották, hogy a kövér főd, a zsíros főd vagy élő főd jól terem, a hideg főd viszont csak meleg esztendőkben terem. A hóttfődben vagy vadfődben, amely a termékeny réteg alatti rész és amelyet a gondatlan gazda fölszántott, semmi nem terem meg. Gyenge termésű volt a sárga és sárgásfehér nyirok is (Borsos 2000, 121). A természeti nehézségek, valamint a parasztság által megművelt birtoktestek rendkívül apró volta rákényszerítette a gazdákat a minél ésszerűbb gazdálkodásra. A térségre általában a háromnyomásos gazdálkodás a jellemző, bár egészen a szövetkezetesítésig a kisgéresiek például kétnyomásos gazdálkodást folytattak, s mivel ennek keretében a földterület pihentetése nem megoldható, a trágyázással intenzívebben és módszeresebben foglalkoztak. Az egyes terményeket a talaj minősége szerint vetették vagy ültették. A legjobb aljföldekbe búzát, a gyengébb, nedvesebb részekbe pedig zabot vetettek. A homokos területekbe krumpli, dinnye, rozs került. Az első világháború után a térségben még előfordult a fagerendelyes eke használata, de a két világháború közti időszakban ezt már gyakorlatilag mindenütt fölváltotta a vaseke. A kézzel való vetés technikája azonban gyakorlatilag a 20. század végéig élt, ami nyilván a kis földterületekkel magyarázható, miközben a század második harmadában, a nagyobb gazdaságokban, majd ezt követően a földműves-szövetkezetekben természetesen vetőgéppel vetettek. A sarlós aratás emléke ma már csak rendkívül halványan él az emlékezetben (Nagytárkányban arra emlékeztek, hogy az 1910-es évek tájékán az asszonyok még sarlóval vágták a gabonát). Vetőgéppel történő aratás a földműves-szövetkezetben. Nagytárkány (archív felvétel, 1970-es évek) Aratósarló. Nagytárkány (Homola Krisztina rajza 2004. A komáromi Etnológiai Központ archívumából) Az első világháború után már egykocsos, csapóval ellátott kaszával arattak. Ebben az időben már legfeljebb a kötélnek való gabonát vágták le sarlóval. A kaszával történő aratás pedig megérte a közös gazdálkodás időszakát, sőt a Kisgéresen 1957-ben megalakított szövetkezetben kezdetben szintén kaszával arattak. Még az első aratógépek megérkezése után is kaszával vágták itt le azon homokhátak gabonatermését, ahová a gép nem tudott feljutni. A levágott gabonát kévékbe kötötték, ezeket pedig a tarlón keresztekbe rakták. Tizennyolc kéve képezett egy keresztet, ahol a legalsó megnevezése Nagytárkányban kántor, Kisgéresen bujtató volt, a legfelsőé pedig általánosan: pap (Viga- Viszóczky 2000, 176; Viga-Viszóczky 2006,
