Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Felső-Bodrogköz 111 8. FELSŐ-BODROGKÖZ 8.1. A tájegység elnevezése és körülhatárolása Akárcsak az Ung-vidék, a Bodrogköz is az Alföld északkeleti nyúlványa. A mai szlovák-magyar államhatár a Bodrogközt két részre osztja. Szlovákiához jelenleg csupán a Felső-Bodrogköz tartozik, így az alábbiakban ennek jellemzését adom. Az ott lakók különféle tényezők figyelembevételével a Felső-Bodrogközt további négy kistájra osztják (vö. Bogoly 1992, 7): 1. Tice-mellék (ide tartozik többek között Agcsernő, Lelesz, Szolnocska, Szentmária, Zétény), 2. Karcsa-mellék (Bély, Kisgéres, Nagygéres, Perbenyik, Nagykövesd stb.), 3. Tisza-mellék (Nagytárkány, Kistárkány), 4. Bodrog-mellék (Bodrogszerdahely, Szomotor stb.). Hogy e helyi tájszemlélet mily mértékben tükröződik a népi kultúra lokális képén, annak eldöntése a jövő kutatási feladatai közé tartozik. Annyi azonban már az eddigi kutatások alapján is sejthető, hogy magának a népi kultúrának a belső tagolódása e térségben nem a fentiek alapján történt (vö. Borsos 2000). 8.2. Természeti környezet A térségre természet-földrajzilag szintén a fentebbi, Hunfalvy Jánostól az Ung-vidék kapcsán idézett sorok érvényesek. A számtalan folyóág és erecske mellett egy sor állóvíz is tarkítja Felső-Bodrogköz természeti képét. Ezek egy része egykori folyómedrek maradványa, és főleg tavaszi hóolvadáskor töltődnek föl időszakosan vízzel. [A Bodrogköz] erdeiben a vaddisznó, őz, nyúl, róka, vidra, vadmacska; mezőin, pusztáin a túzok, nyúl, fogoly, fúrj stb.; tavaiban, ereiben és égéseiben a vadlúd, a gyöngyvér, a búvár, a vadkacsák sok fajai, a szárcsa, a különféle gémek, a nemes kócsagtól kezdve a nyuiga halfarkasig, a vizityúktól aföage kis vöcsökig; a szabályozás előtt nagymennyiségben, de még azután is bőven - levonva a talán örökre búcsút vett túzok, kócsag és vadludat - találtatott és most is van. Legyen itt megemlítve, hogy nádasaiban a »toportyán féreg«, a hitvány, de vérengző nádifarkas is bőven tanyázott... Folyóiban a nemes hal, ezek között a tok, kecsege, süllő, ponty, harcsa, keszeg stb., noha a halászat mai napig is apáink ősi more patrio féle szellemében űzetik, elég bőven tenyészik. Rák meg állítólag valamikor nagy bőségben találtatott; de ma már hírmondóul sincsen belőlük. Tavaiban, ereiben a csuka, a vereshasú czigányhal, a potyká és a esik csak úgy hemzseg. Naszálylyal meg elláthattunk volna akiír egy világrészt, annyi volt. (Kiss 1896, 50-51) A térség árvízmentesítése a 19. század közepén indult, ám lényegében csak a 20. század második felében zárult le. Mindamellett a 19. század második felében lezajlott folyószabályozási, árvíz-mentesítési munkálatok gyökeresen változtatták meg a térség egész gazdálkodási rendszerét, sőt birtokviszonyait is. A vidék természeti képéhez szervesen hozzátartozik az Eperjes-Tokaji-hegyvidék északi nyúlványa, amely vulkanikus kőzetével tűnik ki. A térségben ez a kőzet több helyütt tufásodott (Bodrogszerdahely és Nagytoronya környezete), ahol obszidián is előfordul benne. Másutt (Helmeci-dombság, Szomotori-domb) a vulkanikus eredetű dombokat a szürke színű andezit alkotja (lásd részletesebben: Borsos 2000; Bogoly 1992, 10-11; Nagy G. 2001). A folyók partját ősi tölgyfarengetegek, süni füzesek kísérték; kisebb erdők lepték a hegyek északi hátát is, míg a déli lejtő szőlőt érlelt. Az erdők körül végtelen kövér legelők, rajtuk gyönyörű ménesek, gulyák, sertésnyájok. Szántóföld aránylag kevés; csak a homokon s a falvak körül. A kisded falvak sűrűn hintve északon, mérföldekre egymástól délen, a domboldalokban, a homokon, a vízközökben húzódtak meg. Legrégibb, nevezetes helye volt a vidéknek Lelesz, a prémontrei-rend székházával s levéltárával; hajdan hiteles hely, melyet az ellenséges támadástól a környékező sok viz, mocsár védett. A nép jámbor, vidám, hiszékeny volt; szerette a dalt,
