Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
374 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása déglátás kérdéseibe. Ilyen központi helyzetű irányító személy hiányában a lakodalmi eseménysor szétfolyónak tűnik, s jóformán csak az étkezések és hivatalos ceremóniák fogják keretbe. (Barna-Molnár 1989, 76) Novák László, aki Csicserben és Szirénfalván vizsgálta a temetési és sírjelölési szokásokat, elsősorban azokat a viszonylag archaikus jelenségeket hangsúlyozta ki közleményében, amelyek a vitézi kopjás-fejfás temetés egykor meglevő hagyományához szolgáltat(hat)nak támpontokat. Leírja, hogy a római és a görög katolikusok temetése jóval pompásabb, mint a reformátusoké, de mindhárom felekezet esetében, ha fiatal halott volt, kimutathatóak az egykori vitézi temetési ceremónia elemei. A 20. század elején a csicseri görög katolikusok körében még élt a szokás, hogy fiatal halott koporsója előtt egy „fekete magyar ruhába öltözött, csizmás, kalapos gyermek haladt [...], kezében kivont kardot tartva, amelynek hegyére citromot szúrtak, s a citromra színes szalagokat tűzdeltek”. Novák szerint a „kardvégre tűzött citrom hordozása ünneplő, magyaros ruhában, a középkori vitézi temetések ceremóniájával áll összefüggésben” (Novák 1989, 78). Itt csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a komáromi úrnapi körmenet leírásánál már láthattuk, az ott felvonuló ácsok baltájuk fokára erősített és feldíszített narancsot124 vittek. A római és görög katolikusok a sírokat keresztekkel jelölik, a térségben (illeszkedve lényegében nagyobb Kárpát-medencei, sőt szélesebb összefüggésekbe is) a fából faragott sírkeresztek barokkos, háromkaréjos díszítményei dominálnak. Újabban azonban a kőből, műkőből készült sírkeresztek az általánosak. A református fejfák formailag rendkívül egyszerű oszlopos formát mutatnak és a Tiszántúl fej fakultúrájába illeszkednek. Síkdíszítmények közül kiemelendőek a rozetta, szomorúfüz, ritkábban félhold. Ahogy azt Novák László is hangsúlyozza, ez utóbbinak semmi köze a törökséghez, s pláne - teszem hozzá - a honfoglalás előtti „pogány” magyar hithez (ahogy azt Mihályi Molnár László feltételezi. Vö. Mihályi Molnár 1984, 88-89), hanem a fogyó hold általános mulandóságszimbólumként fogható fel és Európa-szerte elterjedt. Az Ung-vidék fej fakultúrája is azt bizonyítja, hogy a fejfaállítás szokása viszonylag új keletű, és a 18. század végétől a 19. század folyamán hódított teret (Novák 1989, 80). Jelenleg a másik két vallási felekezethez tartozókhoz hasonlóan a reformátusok sírjait is kő, műkő síremlékekkel jelölik. Archaikusabb jelenség az, amikor a temetés után fát ültetnek a sírra. Erre a most bemutatott térségben is találunk szép példákat. Az Ung-vidéken fenyőfát, olykor diófát ültetnek a sírra, s ez a fa egy idő után a sírjel funkcióját is betölti. Temetőrészlet katolikus sírkeresztekkel. Mátyóc (L. Juhász Ilona felv. 2000) 124. A citrom, narancs, alma, mint sokmagvú gyümölcs, termékcnységszimbólum (vö. Liszka 1997d).