Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Palócföld 317 tette a nehezebb terhek szállítására is. Az 5-8 méter hosszú fáskocsikai eredeti rendeltetésük mellett széna és gabonaszállításra is használták (vö. Borossová 1976, 138-140; Paládi-Kovács 1999a; Paládi-Kovács 1999b, 354-365). Ahogy az északi magyar nyelvterületen (és a szomszédos szlovák, ukrán stb. területeken) mindenütt, a most szóban forgó térségben is a legfontosabb női cipekedőeszköz a batyuzólepedő volt. A durva vászonból készült, négy sarkán általában négy kötőszalaggal ellátott, négyzet alakú batyuzólepedőnek a Palócföldön belül is számtalan megnevezése él. Ezek a megnevezések egyrészt a funkcióra, ám egyszersmind bizonyos interetnikus kapcsolatokra is utalnak (pacókos, korcos, hamvas, ponyus, firuha, trótu stb.). pacókos: Szepsi, Torna, Udvamok, Sajótiba, Gömörhorka, Jablonca, Pelsőcardó, Kecső, Jólész, Páskaháza, Rudna, Dernő korcos: Tomagörgő, Barka, Lucska, Demő, Tornahorváti, Tomaújfalu, Aj firuha: Csúcsom hamvas: Zsip, Tornaija, Baraca, Nagybalog, Medveshidegkút, Rimajánosi ponyus: Dúlháza plachta: Rekenyeújfalu, Falucska Trogtuch: Mecenzéf trótu: Debrőd A durva vászonból készült batyuzólepedőben hátra kötött teher neve a térségben gyakorlatilag egységesen batyu, illetve batu. Széles körű használata a határból történő terményhazaszállítástól kezdve a gyümölcs- és kukoricaszedésen át, a szénahordással bezárólag a gazdaság sok területén teret nyert. Finomabb vászonból készült, kötőszalag nélküli változatát (abrosz, lepedő) ételhordásra, piacra, vásárba menet használták. A térség nyugati szegletében, az Ipoly mentén voltak használatosak a hátikosarak különféle formái. Ezek itt részben (ám nem teljesen) a batyuzólepedőt kiszorították a használatból. „Asszony hátyikas nélkül nem lépett ki az utcára” - tartják még ma is a szóban forgó terület falvaiban. A hátikosárnak (hátyi, hátyikas, lacikas, baszárka) két főbb típusa különböztethető meg: az egyik a kávás szerkezetű hátikosár, amely keskenyebb-szélesebb szilácsból (fahasítékból) és hántolt vagy hántolatlan fűzfaveszszőből készülhetett. Formája lehet szögletes, kerek és lapított. A másik a csonka kúp alakú, kerek vagy ovális keresztmetszetű, káva nélküli, puttony formájú kosár. Szintén készülhetett szilácsból vagy hántolt és hántolatlan fűzfavesszőből is. Minden parasztgazdaságban volt ünneplőbb (megkíméltebb) és hétköznapi példánya. Az előbbi általában eleve annak is készült, mívesebben kidolgozva (rendesen hántolt és hasított fűzfavesszőből), olykor festve is. Piacra, vásárba menet, illetve ételhordásra használták. A hétköznapi példány lehetett egy öreg, kikopott hátikas, de a hántolatlan fűzfavesszőből, igénytelenebb kiképzésben elkészített puttonykasok eleve e célból készültek. Felhasználása hasonló volt, mint a durva batyuzólepedőé (részletesebben lásd: Liszka 1994g). A parasztgazdaságokban további kosárféleségek is fontos szerepet játszottak. Ezek egy része a nők, más része pedig a férfiak munkáját segítette. A térségnek csak a nyugati részében voltak ismeretesek a fordított csonka kúp alakú, két füllel ellátott, hántolatlan füzfaveszszőből font kosarakat. Egyébként az ovális, kávás kosarak (fiikasok) különféle méretei voltak használatosak. Ezekkel formailag és történetileg is kapcsolatba hozhatóak a gömöri bányavidékek karakterisztikus eszközei, a vaskosarak. Ezeket a pléhből készült, két füllel ellátott ovális és lapos szállítóeszközöket eredendően a bányászok használták, majd a bányásztelepülések gazdaságaiban is teret nyertek. Jószerével minden parasztgazdaságban akadt belőle 4—5 darab. Építkezés során szilárdabb anyag (kő, kavics, föld stb.) szállítására használták. Ezenkívül szenet is hordtak benne és a sírásók is használták. Az utóbbi évtizedekben, ha a háznál akarnak szalonnát sütni, akkor benne hoznak ki parazsat a tűzhelyről (Csu-
