Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
296 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása vonatkozásban elkülönülnek egymástól a nemesi és jobbágyfalvak, valamint a katolikus és evangélikus vallásit területek. A nemesi lakosságú falvakban nemcsak a gazdálkodás feltételei voltak a jobbágyokénál kedvezőbbek, hanem a nemesi lét, a nemesi öntudat, a nemesi életforma kifejezésére törekedtek lakóházuk külső és belső megjelenésében egyaránt. Mindez elsősorban a kuriális építészet elemeinek alkalmazásában, az építészeti stílusok formajegyeinek felhasználásában jut kifejezésre, de az ő lakásuk bútorzatában és berendezésében jelenik meg először a polgári ízlés, s náluk jelentkeznek legkorábban a modern építőanyagok és technikai eljárások. A vallási hovatartozás mindenekelőtt a ház berendezésében, díszítésében, szakrális funkciórendszerében jutott kifejezésre. De hatással volt az építészeti és lakáskultúra fejlődésére a családszerkezeti formák és azok történetei változása is... A nagycsalád emlékét sok faluban még ma is őrzik a három-öt lakásból álló hosszúházak. (Dám-D. Rácz 1986, 133-134) A térség hagyományos építőanyaga a fa volt. Ennek a boronafalas, valamint a zsilipéit technikájú változata is ismert volt, bár a 20. századra már egyre kevesebb emléke maradt. Felsővályban ezt ravásháznak mondják a falazat zsilipéit technikája miatt. Lényege, hogy a vízszintes pallókat beleróják a faváz függőleges oszlopaiba. A faluban a legrégebbi faház a 19. században épült, az utolsók pedig a 20. század 20-as, 30-as éveiben (Kocsis 1990). A palócoknak az erdősebb helyeken fából vannak minden épületeik elkészítve. A ' házakat szélesre faragott gerendákból rakják öszve, egyiknek a 'végét a ’másikéval keresztbetévén és öszve eresztvén, úgy hogy a 'ház ’ külső szegletein a ’ két oldalról kiálló gerenda végek kettős lajtorját formálnak. Az így elkészült házfalak hévül, és többnyire kívül is a'mint lehet, a 'sárral való tapasztás által meg egyenesítetnek, és agyaggal, némellykor mésszel is kifejéritetnek. így készülnek egyéb gazdaságbéli erős épületeik is, úgymint jókora pajtáik, ló és tehén óljaik (istáloik), hiskáik (szüretelő házaik), és sotó (borprés) szinyeik. Lakóházaikat három részre osztják fel, úgymint: pitarra, házra, kamrikára. (Szeder 1819,41) Az erdők fokozatos kiirtásával azonban a 18-19. század fordulójától a térségben egyre inkább visszaszorulóban voltak a fából készült lakóházak, majd a 19. század végétől mind népszerűbbé vált a sár mint építőanyag (vert fal, illetve vályog formájában). Ha valaki ezelőtt csak félszázada is utazott légyen a palócok lakta vidéken, s ma ismételné ezen utazását, álmélkodás fogná el, mert hiába keresné azon régi, minden tekintetben kezdetleges fagunyhókat, melyek akkor nem igen gyönyörködtették látérzékeit. Ma a hajdani faházak helyett nagy ablakit, néhol-néhol több lakrészre osztott ízléses és kényelmes házakat fogna látni. Vajmi természetes, hogy itt-ott a szegényebb sorsú most is régi fagunyhójában kucorog. (Pintér 1880, 17) A térségben hagyományosan ismert a sövényvagy paticsfal is. A rudnai református templomról tudjuk például, hogy „paticsfalból 1699-ben épült egy mellé épített haranglábbal” (Batta 1891, 95). A paticsfal lényege, hogy az építmény statikailag fontos pontjaihoz tartóoszlopokat mélyítenek a földbe, a kihagyott részekbe 40-50 cm-es távolságra karókat vernek le, majd ezek közeit vesszővel vízszintesen befonják. Végezetül az egészet még kívülről és belülről sárral tapasztják be s elsimítják. A 20. században ezzel a technikával már jószerével csak gazdasági épületeket készítettek, ám a cigányok körében a Vály-völgyben még a 70-es évek végén is megfigyelhető volt ez a technológia. Félig kész paticsfalú ház Felső-Vályban (Liszka József felv. 1979)
