Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
284 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Iskolás lányok szalagokkal, hímes tojásokkal (Zsére) feldíszített ftizfaágakkal járják végig a falut (Menyhén a negyvenes években már csak a rokonokhoz mentek), ahol köszöntő éneket mondanak. A háziaktól tojást kapnak, illetve a háziasszony letör egy darabot a villőágról, s azzal sorra veri a villőző lányokat, mondván: „Mind menjetek fírjhöz!” (Manga 1942, 61-71). A szokást Gunda Bélának is bőségesen sikerült mind a négy kutatott településen (Nyitragerencséren, Zsérén, Kolonban és Csitárban) adatolnia. A Kolonban lejegyzett kísérőének nagyban emlékeztet a Kelecsényi József által közölttel: Villő, villő! Aggyon kentek tyúkmonyát, Ha nem tojott a kokas, Egye meg a farkas. Ki háza ez, ki háza ez? De biz ez a jámbor ember háza. Falu végén selem sátor, Villő, villő! Adjon kentek tyúkmonyát! (Kolon: Gunda 1958, 154) Hasonlóan tojásgyűjtő célzatú az Ujváry Zoltán által az 1970-es éve elején lejegyzett dalocska szövege is: Villő, villő, selem sátor Várj meg, villő, várj meg, Hagy vegyem rám a gyócsingem, Krilejászom, krisztelajszom ! Siskó mögött ül egy asszony, Szálljon le és adjon egy tojást. (Gímes: Ujváry 1975, 29) Jókai Máriának Gímes viszonylatában a szokás változásait is sikerült adatolnia. Közleményéből kiderül, hogy az első világháború előtt a villőző lányok a befolyt adományok egy részéből pántlikát vettek maguknak, a maradékot pedig a templom javára adták. A két világháború közti időszakban az összes bevétel az egyházat illette. A háborús években megszűnőben volt a szokás, ám az 1940-es évek végén egy új kántor jött a faluba, aki felújította a villőzést, új dallamokkal, szövegekkel is kibővítve azt. Az akkori pap is szorgalmazta a szokás gyakorlását, hiszen a bevétel a templom javára folyt be. Az 1980-as évektől a villőzésben részt vevő lányok száma csökkent (csak a magyar nemzetiségűek vesznek benne részt). Az is jellemző, hogy egyre fiatalabb lányok gyakorolják a szokást. Az 1980-as években a gímesi lányok erre az alkalomra még felveszik az egyébként elhagyott viseletét, míg a bodokiak már akkor sem (Jókai 1988, 64). A szentiváni tűz ismert volt mind a Csallóközben, mind a Palócföldön. Igazán híres azonban a zoborvidéki szentiváni ének és a hozzá kapcsolódó rítus lett, elsősorban Kelecsényi József, Atovich Ferenc és Kodály Zoltán korai publikációinak köszönhetően. Valamint még több magyar helységben úgy Kolonban is Virágos sz. János napján a sz. Iván tüzének ének- és tánczczal kisért átugrása ősi szokás szerint, dívik, mi a római paliliákra és Vestaünnepekre emléköztet. Urnapi pártós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtanak meg ilyenkor a négyszögű tűzhelyen, örömriadozó daliás és ugrás táncz között, s a fellobogó lángokat egyenként átugrálják. A tűzre tett illatos füvekkel a sárkányokat, az ördögöket vélik elűzni, hogy ártalmasförgeteggel a vetésben kárt ne tegyenek, s a kutakat, forrásokat meg ne mérgesítsék. Néhol e czélból csontból, szemétből, s ringyrongyból büdös füstöt is támasztanak, mintha csak az ördögnek akarnának tömjénezni. Mások a mező szélén tüzet raknak, s égő üszőkkel kerülik meg a vetéseket. Mások ismét nagy tüzet raknak az erdő vagy a hegy tövében, s danolnak tánczolnak körülte, s az égő üszköt elviszik a házakhoz, s a kertbe tűzik, hogy a hernyó el ne pusztítsa gyümölcseit, vagy a vetések közé, hogy az élet meg ne üszögösödjék stb. - Abból, hogy a leányzók mikép ugorják át a sz. Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhöz-menésre. Ily alkalommal néha balesetek is fordulnak elé, mint pár év előtt Geszten, szinte Nyitra megyében, hol egy nehézkes hajadon ugrás közben a tűzbe esett s egész arczát rútul összeégetvén, többé férjhöz nem mehetett, úgy hogy közmondást is csináltak belőle: »Átugrotta, mint geszti leány a sz. Iván tüzét.«
