Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Zoborvidék 261 kai szemben inkább sárból készítették, holott fa- vagy kőanyag a rendelkezésükre állott volna. Ez utóbbi viszont egyértelműen a fejlődésbeli fáziseltolódásnak tudható be, hiszen a 19. század folyamán még a terület (legalábbis annak északi részének) magyar lakossága alapvetően fából készítette lakóépületeit. 5.3.1. Anyagi kultúra 5.3.1.1. Település és építkezés Dacára a térség néprajztudomány általi viszonylag korai fölfedezésének, a hagyományos település és építkezés vonatkozásában meglehetősen kevés adat áll rendelkezésre. Arany A. László 1940-es évekbeli fotóin túlmenően, jószerével Morvay Judit néhány adatára, valamint Buday Endre 1970-es évekbeli népszerűsítő cikksorozatára (Buday 1978a; Buday 1984) és saját szerény kutatási tapasztalataimra hagyatkozva vagyok kénytelen egy áttekintést megkísérelni. *** Településszerkezetileg a térségre a vidék domborzati viszonyaiból is adódóan a szalagtelkes völgyi falvak a jellemzőek. Az általában hoszszú, keskeny telkeket a 20. század elejéig nem kerítették, hanem csak a határkő jelölte a válaszvonalat. Később a határra rakott száraz gallyakból fölhalmozott gát, majd még később a tüskés cserjéből kialakított ílögát jelentett a telkek között válaszvonalat. Gazdasági udvar. Zsére (Arany A. László felv. 1941. FKI: 14287) A második világháború után, ahogy Dél-Szlovákia-szerte szinte mindenütt, itt is népszerűek lettek a vascsövekből és -huzalokból összehegesztett kapuk, kerítések. Ezeknek a különféle geometrikus és növényi ornamentikáit gyakran színes festéssel is kiemelték. Hosszúudvarok Zsérére, Csitárra és Gerencsérre jellemzőek. *** Ahogy már fentebb utaltam rá, a zoborvidéki magyarok a 20. század második felében még álló épületek tanúsága alapján alapvetően sárfalból húzták fel lakóépületeiket, ám arra is vannak adataink, hogy korábban a faházak domináltak. Boronafalak a 20. század második felére már csak gazdasági épületeken (pl. borospincéken) maradtak fönn. Budai Endre leírásából ismerjük a kávás- és vessző fal építési technológiáját: A fa és a föld együttes felhasználásával készültek a gazdasági épületeknél gyakori »kávásfalak« és »veszszősfalak«. Az előbbi kérgétől megfosztott nyers botokból, »kávák«-ból készült. A kávéikat aztán oszlopok közé vízszintesen, vagy függőlegesen fonták. A kávákat gyakran vesszőkkel helyettesítették. Ezt hívták vesszősfalnak. A kávás és vesszösfalat egyaránt pelyvás sárral szokták betapasztani. Ritkább esetben lesimították és bemeszelték. (Buday 1978a, 23. sz.). A vert vagy rakott fal már egy későbbi építési technológiát jelentett, amit a 20. században a vályogból húzott falak váltottak fel. A vályog (nyerstígla, sárgatígla) lehetővé tette a lakóház bejárati ajtaja körüli ívelt kiugrásnak, a bótívnek vagy gádornak a kiképzését is. Hagyományosan a térség tetőszerkezete ágasfás-szelemenes volt. Tetőfedő anyagként zsindelyt (zsindel) és rozsszalmát (kece, kice, zsuptetö) használtak. A lakóházak többsége kettő- vagy háromosztatú volt (szoba - pitar - kamra). A térség építkezésére jellemző, hogy a lakóépületek tetőszerkezetét az udvar felőli részen kissé megnyújtották, ami a falat védte a lecsöpögő esőtől. Később ezt a részt kissé fel is töltötték, sőt
